Hogyha valaha szobor készül majd Fodor Sándorról, akkor minden bizonnyal ott lesz majd a közelében Csipike. Lehet, hogy ülnek egy padon, lehet, hogy kuporognak egyetlen vastag csutakon és mellettük mindegyre kinő a mohából, vagy a lehullott levelek foszladozó szőnyegéből legalább egy-két légyölő galóca, mert ha az ember nem is, de a természet bármiféle csodára képes, a gyermekek pedig, az egykoriak, a jelenlegiek, a jövendőbeliek olyannyira körülállják, hogy nem látszik belőlük semmi, miközben valahonnan a távolból figyelő szülők már megint nem tudják, hogy mi történik, miért gyűltek össze, mi ez a napjainkban ugyancsak szokatlan csoportosulás, ami csak úgy, véletlenszerűen, összetömöríti a kisebbeket és nagyobbakat, a fiúkat és lányokat. Mindaddig, amíg csak valamelyiküknek a fülébe nem súgja Kukucsi,: nyugalom, papák és mamák, nyugalom, maradjatok csak szépen csendben, aggodalomra az égvilágon semmi ok. A hatalmas és rettenetes Réz úr már megint sehol, ki tudja hová-merre tűnt el, híre ugyan van, de hamva nincs, és nincs más senki a kör közepén, csak örökéletű teremtőnk, csak Fodorúr, aki mesél, mesél és megint mesél.
Valami ilyesmi jutott eszembe a tegnap délután, amikor a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumban, abban az iskolában, amelynek 1938 és 1946 között koptatta a padjait, leleplezték az egykori kápolna, az egykori díszterem, és a jelenlegi kápolna-díszterem falán születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából a Fodor Sándor emléktáblát.
Iró. Mindössze ez a három betűs szó áll ott a neve alatt, és ez tökéletesen elegendő arra, hogy mindent összefoglaljon arról, akit immár nem csak papíron és nem csak élőszóban, hanem márványba vésett betűkkel is megörökítettek az időnek. Persze, fölösleges sorolgatni, mert manapság a világhálón életéről, pályájáról, munkáiról bárki megtudhat bármit. Hogy mikor mit írt, mit szerkesztett, hol és mit fordított, mikor költözött onnan ide, vagy innen oda, merre járt és honnan tért vagy nem tért vissza. Címeket, neveket, évszámokat, vélt vagy valós összefüggéseket. Csak azt nem, hogy Fodorúr, mert így nevezték, egybe írva és egybe olvasva, miért volt olyannyira írós. Mindig szépen nyírt szakállával, nyakkendősen vagy két zsebes ingével miért tűnt éveken át olyan hemingwayesnek. Mintha ő lett volna a példakép. Nem csupán a közvetlen környezet irodalmi hőseinek a keresésében, nem csak a történet bonyolításában, nem kizárólag a szikár szavakban és élénk párbeszédekben, hanem abban a légkörben, amely mindig körülvette, amikor hazulról-haza, amikor Kolozsvárról Csíkszeredába jött. Amiként a kisvárosban Nagy Imre maradt a Festő, ugyanúgy ő volt itt az Iró. És ez valamiképpen kisugárzott fejtartásából, minden mozdulatából, a magával hozott aktatáskából és abból a rengeteg cigarettára gyújtásból, amelyeket azután csak úgy elpöfékelt, soha nem szíva mellre a füstöt, és máris gyújtva meg a következőt. Mintha tudta volna, hogy igen, egy Irónak ilyennek kell lennie és mindezen kívül buzdítóan-biztatóan beszélni a fiatalokkal, bölcsen, derűsen és szívélyesen a kortársakkal és sokat sejtetően, ha a hétköznapokban éppen nem tudni, hogy mi áramlik a politika összeesküvés-gyanús hátterében. 1997-ben, hetven éves korában arról írt, hogy már zárogatja a böröndjeit és indul a hosszú útra. De még nem tette. Mindaddig írt, amíg élt és mindaddig élt, amíg írt. Tudom, van akinek Csipikének marad meg. De nekem úgy, ahogyan a márványtáblán áll. Az Iró.