A kolozsvári december 1-je sem volt híjával látványos jeleneteknek. Itt is, akárcsak a fővárosban, a katonai parádé jelentette az ünnepség csúcsát. A hagyományoknak megfelelően a színhely a román színház és az ortodox katedrális közti tér volt.
Valamikor egyetemista koromban már végignéztem egy efféle parádét, igaz, az akkor még augusztus 23-ára esett. De mintha semmi nem változott volna. Ha csak az ortodox egyház képviselőinek jelenlétét nem tartom annak.
És volt egy olyan mozzanat is, ami valóban méltó volt a figyelemre. (Emil Boc, a város polgármestere mobiltelefonján meg is örökítette a jelenetet.) Egy 7-8 évesnek látszó kisgyereket a szervezők NATO-katonának öltöztettek. Egyenruha, sisak, minden a felnőtt hadfiak által viseltnek tökéletes mása volt. Kicsiben. Még a mellén viselt géppisztoly is az eredeti tökéletes illúzióját keltette. (Akár töltve is lehetett volna?)
A gyerek azonban nem csak a felvonulók biztonságát garantálta, egyszerre maga is odaállt a mikrofon elé, hogy előadja hazafias programját.
Ezt a pillanatot ragadta meg a város polgármestere, hogy lencsevégre kapja a jelenetet. Feltehetően mély hatással volt rá.
Rám is. (Végigfutott a hátamon a hideg.)
Eszembe jutott ugyanis, hogy az iszlám terrorszervezetei: a Boko Haram, a tálibok, az Iszlám Állam és egyebek hasonló korú katonákat küldtek misszióikba, s ugyanazt tette ? a végső vereség előestéjén ? a hitleri hadigépezet is. Ha valamivel ártani lehetett volna a nemzeti ünnepnek, az éppen az efféle asszociációk (nyilván akaratlan) felidézése volt. Annak ellenére, hogy szervezők pusztán az augusztus 23-án és május elsején szokásos, meghatónak szánt jelenet koppintották le, mikoris zsenge pionírlányok és fiúk kedveskedtek kis virágcsokraikkal az főtitkár elvtársnak és elvtársnőnek. Az ötletgazdák a kis vitéz felvonultatásával szerették volna (ha lehet, könnyekig) meghatni a közönséget, de főleg a megjelent hatalmasságokat. Mert mi lehetne meghatóbb, mint a gyilkos ártatlanság??
Hogy az ötlet sikert aratott, azt Boc polgármester ? a jelenetet spontán lendülettel megörökítő ? gesztusa is beszédesen jelezte.
A Ceau?escu-korszak légköre, úgy tűnik, máig nem múlt el maradéktalanul. Csupán átalakult ebben-abban. A Szabadság arról is beszámolt, hogy a megelőző napokban a Ceau?escu-házaspár portréival díszített csuprok is megjelentek az ünnepi vásár forgatagában. Igen, a ?régi szép idők? örök nosztalgiája! Már csak a miniatűr börtönrácsok hiányoztak. Ahogy a honvédő kisfiú szavalatára, feltehetően azokra is akadt volna vevő.
A szomorú nem pusztán az, hogy Arany Jánossal szólva ?ilyen apró dőreségek? a Nagy Egyesülés immár századik évének előestéjén is ?megeshetnek rajtunk?, mint inkább az, hogy ? a jelekből ítélve ? 2018-ban egy teljes éven át az Európai Unió, valamint a NATO-büszke tagjaiként is csupa effélében lehet majd részünk.
Újra és újra.
Mert a nacionalizmus legfontosabb jellemvonása ? határokon innen és túl és minden időben ? a humorérzék krónikus hiánya.
Az effajta ?dőreségek? arról tanúskodnak, hogy továbbra is két Románia van. A humor iránt fogékonyak, illetve a betegesen humortalanok Romániája. Ami önmagában még nem lenne végzetes, csakhogy csodával határos módon az államhatalom minden szintjén és mindenkor a humortalanok produkálhatják magukat.
Egyetlen egyszer fordult elő, hogy néhány jó humorérzékkel megáldott értelmiségit is a hatalom közelébe sodort a történelem. Mircea Dinescut például. De neki sem lehetett ott maradása.
Maradt viszont a hivatalos humorszünet. Persze, akiknek volt humorérzékük, azok ? jobbára a pálya széléről ? eddig is kitűnően szórakozhattak, és jövőben is garatáltan jól fognak szórakozni.
Csak legyen gyomruk, illetve gyomrunk hozzá.