Vasárnap, október nyolcadikán lesz egy éve, hogy felszámolták, megszüntették a legrangosabb, külföldön is legismertebb magyar napilapot, a budapesti Népszabadságot. Hetek óta készülök a szomorú évfordulóra, töröm a fejem, miként mutassam be, hogy milyen fontos kulturális és közéleti fórumtól, demokratikus értéktől fosztottak meg bennünket, magyarokat… Hogyan ecseteljem az igazságtalanság mértékét és a ?magyarázatok? cinizmusát… Tolulnak a gondolatok, az emlékek, de rá kellett jönnöm, hogy méltó mementóra úgysem lenne időm és terem egy ötperces jegyzetben. Inkább egyszerűen leírom, hogy mit jelentett akkor nekem ez az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság.
Először is az jut eszembe, hogy ennek a rendszeresen frekventált jóbarátnak az elvesztése nagyobb fájdalmat okozott, mint bármelyik más ?saját lapomé? fél évszázadhoz közeledő szerkesztői, közírói pályámon ? és volt néhány. Eszembe jut, hisz ma is tart, az aggodalom, hogy mi lesz az utcára került kollégákkal, a szerkesztőkkel és a személyzettel, a barátaimmal meg az én tehetséges több-mint-barátommal, kapnak-e munkát, lehetőséget a világ legszebb és legveszélyesebb hivatásának folytatására. Sorra eszembe jutottak a Népszabadság publicistái, élükön Megyesi Gusztávval, aki röviddel a lap után halt meg.
Eszembe jut, hogy 2011. január 3-án, az új médiatörvény hatályba lépése után teljes címlapjával tiltakozott a Népszabadság, s a ?Magyarországon megszűnt a sajtószabadság? mondatot az EU huszonkét hivatalos nyelvén szerepeltették a lap első oldalán.
Eszembe jut sok reagálás is, a méltatástól, szolidaritástól, az európai uniós fórumok kiállásától (?Minden diktatúra első lépése a sajtószabadság megszüntetése!?) a cinikus kárörömig. (?Na végre!?, mondta az egyik disznófejű nagyúr kormánypolitikus.) Dokumentumaim között keresgélve tegnap akadtam rá a szerkesztőség egyik meghatározó tagjának, Hargitai Miklósnak akkor frissiben írt ?elő-nekrológjára?; a kiváló szerkesztőt és publicistát azóta megválasztották a Magyar Újságírók Országos Szövetsége elnökévé. Az ő gondolatait kísérem alább megjegyzéseimmel.
?A kormányfői akarat, ami a lapunkat bezáratta, az egész magyar média átrendezésének is nekilátott, és még korántsem végzett a munkával.? ? írta Hargitai. Büszkén jelenthetjük: azóta nagyjából végzett vele, olyan nagymúltú sajtós tekintélyeket avatva médiacézárrá, mint Mészáros Lőrinc és Andy Vajna, s Erdélyben is teljes mértékben uralja a médiaterepet.
?A rendszerváltás után az újságíró-iskolában azt tanították, hogy a közéleti sajtó legfontosabb feladata az alul lévők (a társadalom) képviselete a felül lévőkkel szemben, vagyis a hatalmat ellenőrizni, a társadalmi értékeket pedig őrizni kell. A mai magyar médiában viszont most minden a visszájára fordul: a mainstream sajtó a hatalmat akarja védeni, és a társadalmat igyekszik kontrollálni, ugyanúgy, ahogyan régen a pártállamban.? Ehhez egyik eszköze a szándékos félretájékoztatás mellett: az elhallgatás. Amiről a lakájmédia nem beszél, az nincs!
Hanem a törvény! Hogy melyik törvény? Még a hatályos egypárti alkotmány szerint is ?Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, biztosítja a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit?. A fenti alkotmányszakaszra hivatkozó médiatörvény szerint pedig ?a sajtószabadság kiterjed az államtól, valamint bármely szervezettől és érdekcsoporttól való függetlenségre is?. Hát akkor rendben ? van törvény, tessék érvényt szerezni neki! Hogy hol? A sóhivatalban.
?Amit a kormányfüggő sajtó mostanában művel, az a jelenlegi alkotmány és a médiatörvény alapján sajnálatos módon törvénytelen és alkotmányellenes, az a szándék pedig, hogy mi (újra) független újságíróként szeretnénk dolgozni, továbbra is alkotmányos védelem alatt áll. Ha valaki úgy dönt, hogy megakadályoz benne, csak a törvények ellenében teheti ? egyetlen érvényben lévő jogszabály sem hatalmaz föl senkit újságírók megfélemlítésére, háborgatására, a magánszférájuk megsértésére, de még csak a médiatartalmakba történő politikai beavatkozásra sem. Magunk közt: a Népszabadság rapid kinyírását is csak törvényt sértve lehetett végrehajtani, és ma már bírósági papírunk van róla, hogy így is történt.? Fontos papír, meg kell őrizni!:)
Kedves hallgatóim, fáj a Népszabadság hiánya, mind a mai napig nem tudtam teljesen feldolgozni. De még jobban fáj az, hogy a hatalmi önkényt, a sajtószabadság semmibe vételét mennyire könnyen meg lehet szokni.
Forgatom a Népszabadság-sztoriról ít kötetet, a Lapzártát, lapozgatom az újság utolsó, 2016. október 8-9-i, hétvégi számát. És tudják, mire gondolok? Hogy nem az utolsó! Hogy lesz még Népszabadság. És lesz még köztársaság Magyarországon.