Az Oroszország elleni újabb drasztikus szankciók, melyeket az Amerikai Szenátus szinte, az ENSZ biztosági Tanácsa viszont már tényleg abszolút többséggel fogadott el, Európát is sokkolta. Okkal. Mert igaz ugyan, hogy Trump az embargó gondolatát elutasítja, és minden rendelkezésére álló eszközzel szeretné meghiúsítani, elnökként sem rendelkezik a szükséges eszközökkel, s ha rendelkezne sincs abban a helyzetben, hogy ezeket kockázatmentesen latba vethesse.
Az elnök fiának egy ? orosz gyerekek amerikai örökbefogadását intéző ? ügyvédnővel folytatott tárgyalásait, illetve az orosz hackerek elnökválasztási kampányban játszott állítólagos szerepét az ellenzék és a titkosszolgálatok bizonyos képviselői veszedelmes fegyverekként forgatják. Annak ellenére is, hogy Trump legutóbbi nyilatkozatában is ?merő kitalációkról? beszél.
Az, hogy az amerikai ?hideg polgárháborúban? (az épp regnáló belügyminiszter megfogalmazása) merő kitalációk is meghatározó szerepet játszhatnak, azt a titkosszolgálatok vegyi fegyverekre vonatkozó, utólag egyértelműen hamisnak bizonyult (de Irak fegyveres lerohanását még ?lehetővé? tevő) jelentései is meggyőzően bizonyíthatják.
S a kockázatoknak Trump is tudatában van?
Európában sokan vélik úgy, hogy ? főként a közös orosz-kínai hadgyakorlatok nyomán ? ez az intézkedés nem csak Oroszország, de Európa ellen is irányul. Az orosz és európai gazdasági kapcsolatok zárolása az európai államokat ? főként az oroszokkal és a kínaiakkal kitűnő kapcsolatokat ápoló németeket ? legalább olyan súlyosan érintheti, mint magukat az oroszokat. Az amerikaiak tehát az embargóval korántsem pusztán az oroszokat büntetnék, hanem azokat az európaiakat is, akik pedig szinte mindenben hűségesen kiszolgálják partnerüket.
Arról nem is beszélve, hogy az embargó magukat az amerikaiakat alig érinti, sőt az orosz gáz kiszorításával éppenséggel a maguk cseppfolyósított palagáza számára teremtenének stabil piacokat.
A dolog már csak azért is különös, mert az oroszokat Amerika a NATO-partnerek ?közreműködésével? ? legalábbis az érvek szintjén ? azért sújtja embargóval, mert elcsatolták az ? eredetileg a Szovjetunió orosz tagköztársaságának részét alkotó, s csupán az ukrán származású Hruscsov által Ukrajnának ajándékozott, de csaknem kizárólag oroszok által lakott ? Krím-félszigetet, és katonailag is támogatja Kelet-Ukrajna többségükben szintén oroszok által lakott területeinek ? nem elszakadásra, pusztán belső önrendelkezésre ? irányuló törekvéseit.
A mindig is Szerbia részét alkotó Koszovó esetében az elszakadást maga a NATO erőszakolta ki. Hogy Szerbia határainak megváltoztatása miért lett volna demokratikus és a nemzetközi joggal összeegyeztethető eljárás, és a Krím-félsziget elszakadása miért nem, nehéz lenne tisztességes érvekkel megindokolni. Ahogyan az is kérdéses, hogy ha a skót, a katalán vagy a dél-tiroli autonómia euró-konform megoldások, s a kanadai Québec francia önrendelkezését sem tartja senki a nemzetközi joggal összeegyeztethetetlennek, Kelet-Ukrajna oroszok lakta tartományainak autonómiája miért lenne az? S ha az amerikaiaknak joguk volt az albán népesség védelmében fegyveresen beavatkozni abban a Koszovóban, ahol egy fia amerikai sem él, az oroszoknak miért ne lenne ott, ahol a népesség túlnyomó többsége orosz?
Minden demokratikus alapelv azt kívánná, hogy Európa és az Amerikai Egyesült Államok nyomást gyakoroljon Ukrajnára, hogy a kisebbségi kérdést az emberi jogoknak és a nemzetközi szerződéseknek megfelelően rendezze. Mindez annak ellenére sem történik meg, hogy Ukrajna durván megsérti a kisebbségi jogokat, lehetetlenné teszi a kisebbségi nyelvhasználatot. S nem csak az orosz kisebbség esetében. S mellesleg saját állampolgárai ellen visel háborút?
Az igazi okok persze nem az amerikaiak ukránok iránti különleges szeretetében, inkább a ? szíriai orosz katonai támaszpont védelmében ? Assad elnöknek nyújtott katonai támogatásban, s az Iránhoz fűződő jóviszonyban leledzenek.
Természetesen eszemben sincs Putyin módszereit vagy Oroszországát védelmezni, néhány éve magam is megjártam Moszkvát, s elborzadtam a rengeteg rendőrtől és katonától, akiket az utcákon láthattam. Inkább az amerikaiak demokratikusnak álcázott eljárásmódjainak önkényességét, az amerikai külpolitika inkoherenciáit helytelenítem.
A Szovjetunió összeomlását követően az Amerikai Egyesült Államok ugyanis azzal terjesztette ki befolyását ? gyakorlatilag katonai hatalmát is ? Kelet-közép Európa függetlenné vált államaira, hogy a demokráciát, az emberi jogokat, a szabadságot, a testvériséget és az egyenlőséget fogja védelmezni. A demokratikus alapelveket lábbal tipró Szovjetunió rabságából szabadulva lelkesen rohantunk a NATO és az Európai Unió karjaiba. Ámbár a Szovjetunió széthullásával nagyvonalakban maga az Észak-atlanti Katonai Szövetség is értelmét veszítette. Ennek ellenére azóta is terjeszkedik, sőt annak ellenére is újabb fegyverkezési hajszába hajszol bennünket, hogy csupán az Amerikai Egyesült Államok sokszorosát költi fegyverkezésre, annak, amit Oroszország.
Ilyen körülmények közt botorság volna azt hinni, hogy itt bárki is a fentebb felsorolt szent eszméket védelmezné. Ez pedig rettenetes, hiszen a hasonló hatalmi törekvések már a XX. században is két iszonyatos világháborúba sodortak bennünket.
Lehetséges, hogy a XXI-et is azzal fogjuk kezdeni? S hogy ennek az oly sokat szenvedett Európa is alájátszhat? Saját érdekei ellenére is! S még rettenetesebb, hogy Amerika nem csak Oroszországgal és Iránnal, de Kínával is konfrontálódik. És Kína sem hajlandó engedni.
A tisztességes, azaz valóban demokratikus elvekre alapozott ellentétek tisztességes alkukkal feloldhatók, álságos érvekre és a tények meghamisítására alapozott ellentétek viszont feloldhatatlanok, mert a másik fél csupán egy katonai vereség nyomán fogadhatja el őket. Egy neves amerikai professzor, Graham Allison szavaival (lásd ?Destined for war?, azaz ?Háborús elszántság? című művét): a világ mérvadó hatalmai ismét egy olyan veszedelmes konfliktuslejtőn rohannak egymásnak, melyek az esetek túlnyomó többségében véres háborúkba torkollottak.
Iszonyatos diagnózis.