A Lengyel Parlamentet uraló jobboldali-konzervatív Jog és Igazságosság Pártja az Országos Igazságszolgáltatási Tanács összetételének kormányzati ellenőrzését lehetővé tevő törvényjavaslatot fogadot elt. A döntés Európa ?szerte tiltakozások, magában Lengyelországban pedig tüntetések sora követi. A válság európai vonatkozásban is súlyos kérdéseket vet fel.
Az EU, jelesen Frans Timmermans Legyelországot az EU-alapszerződés 7. pontjának érvényesítésével fenyegette meg, mely az érintett ország szavazati jogának megvonásával járhat. A fenyegetést a lengyel miniszterelnök, Beate Szydlo valamint a Jog és Igazságosság Pártjának elnöke az ország belügyeibe való illetéktelen beavatkozásnak nyilvánította. Azzal érvelve, hogy az igazságügyminiszter több más európai államban, köztük Németországban is az általuk tervezettel analóg ellenőrzést gyakorolhat a legfelsőbb bíróság fölött. A magyar külügyminiszter és Orbán Viktor miniszterelnök a nemzeti szuverenitásra való hivatkozással a lengyelek mellett foglalt állást, mindketten azt állították, hogy Magyarország szükség esetén minden törvényes eszközt latba vet annak érdekében, hogy a Lengyelország ellen indított ?inkvizíciós eljárás? sikerét megakadályozzák.
Magyarországnak erre ? magának a szóban forgó ügynek a természetétől függetlenül is ?minden oka megvan. Az országot ugyanis hasonló veszély fenyegetheti. Végső esetben az ellene indított kötelességszegési eljárások is a szavazati jog megvonásáig juthatnak el. Legalábbis elvileg, mert egy ilyen döntés következményeit Tusk és Timmermans sem szívesen vállalná. Magyarország, amikor ?a hagyományos lengyel-magyar barátságra? való hivatkozással Lengyelország védelmére kel, egyben önmagát is védelmezi, hiszen számíthat a lengyelek viszontszolgálataira. A V4-ek másik két tagjának, Csehországnak és Szlovákiának a szolidaritása ? legalábbis ebben az esetben ? bizonytalan. Mi több, a cseh igazságszolgáltatási rendszer képviselői maguk is kritizálják a hatalmi ágak szétválasztásának lengyel megsértését. Persze az sem vehető biztosra, hogy akárcsak a mai román hatalom is minden további nélkül a lengyel szavazati jog megvonása mellett voksolna. Dragneáék a hazai és a nemzetközi tiltakozások hatására visszavonták ugyan az amnesztiatörvényt, de aligha mondtak le arról, hogy szándékaikat valamiképpen érvényre juttassák. S akkor majd ők is rászorulhatnak némi lengyel vagy magyar támogatásra.
Mindazonáltal a lengyel-magyar szolidaritás önmagában is elégséges a 7. cikkely alkalmazásának meghiúsítására, hiszen a javaslat elfogadását egyetlen ellenszavazat is megakadályozhatja. (Az érintett állam természetesen nem vehet részt a szavazásban.)
Ez a helyzet azonban az EU döntéshozatali mechanizmusainak megbénulásával fenyeget.
Az Alapszerződés ugyanis azon a megfontoláson alapult, hogy az Uniót alkotó demokratikus államok tiszteletben tartják azokat alapértékeket, melyek jegyében a szövetség létrejött. Ha valamely állam mégis vét az alapértékek ellen, azt a többség puszta tiltakozása is meghátrálásra késztetheti, nem beszélve a 7. cikkely puszta emlegetéséről. Az Alapszerződés szövegezőiben ? a jelek szerint ? fel sem igen merült, hogy a tagállamok demokráciafelfogásában jelentős különbségek lehetnek. Az sem tisztázódott, hogy hol is húzódnak pontosan a határok a tagállamok nemzeti szuverenitása és az uniós hatáskörök közt. A zavart mi sem jellemezhetné jobban, mint az, hogy az Unió a kisebbségi kérdésekben nem igényel hatásköröket, a migránsok szétosztásában viszont igen.
Az Unió az utóbbi időben egyre több hatáskört sajátított ki magának, s ezzel a nemzetállamok egy részéből növekvő ellenállást is kiváltott. Néha magának az Uniónak a vezetői voltak azok, akik döntéseikkel megsértették vagy megkerülték az Alapszerződésben rögzített elveket. Így aztán nem meglepő, hogy még a központosítás legeltökéltebb hívének számító német nyilvánosságban is fölerősödtek a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartását követelő hangok. Főként gazdasági vonatkozásokban.
Ezek a fejlemények vezettek el a mostani patthelyzethez, amit csak akkor lehetne feloldani, ha ? amint azt az úgynevezett magállamok szorgalmazzák ? minden fontosabb döntési kompetenciát az Európai Parlament venne át, melyben a mai nemzeti parlamentekhez hasonlatosan a többségi döntéshozatal különböző fokozatai érvényesülnének. Ez a megoldás a nagyobb államok kisebbek fölötti (bevallatlanul mai is tetten érhető) dominanciájának nyílt szentesítését jelentené. A másik lehetőség az, hogy az alapkérdésekben továbbra is a nemzeti parlamentek kompetenciáját ismernék el mérvadónak, s csupán azokban a kérdésekben születhetnének közösségi döntések, melyek a többi tagállamot is közvetlenül érinthetik. Ez lehetne a demokratikusabb, de hatalomtechnikailag kevésbé hatékony megoldás is.
Persze mindkettőhöz az állam és kormányfők konszenzusos döntése szükséges, s ez a mai körülmények közt aligha érhető el.
A lengyel válság tehát messze túlmutat a lengyel Országos Igazságszolgáltatási Tanács összetételének kérdéskörén. Az Unió reformját is mind sürgetőbbé teszi. A kérdés csak az, hogy ez a reform a demokrácia elmélyítését vagy a nagyhatalmi politizálás hatókörének kiterjesztését fogja-e jelenteni.
A döntés az Unió egységét is kockára teheti.