Trump warsói szereplése eddigi diplomáciai lépéseinek ismeretében is igazi meglepetés volt. Mi több, egyértelmű kihívás, mely Angela Merkelnek és az Európai Unió voltaképpen német irányítás alatt álló vezetésének szólt.
Hogy Trump nem Magyarországot választotta a demonstráció helyszínéül, az több vonatkozásban is érthető. Egyrészt az Európa egyes számú közellenségeként nyilvántartott Orbán Viktor Magyarországával való nyílt fraternizálás oly mérvű botránynak ígérkezhetett, hogy az a G20-ak amúgy is kínosnak ígérkező tárgyalásait még fagyosabbá tehette volna. Másrészt Lengyelország Európa egyik ? terület, népesség és gazdasági pontenciál szempontjából is ? számottevő állama. Harmadrészt Trump amerikai választóinak nem elhanyagolható ? bármely szorosnak ígérkező választást eldönteni képes ? része lengyel származású. Tehát belpolitikai szempontok is a Warsó melletti döntést favorizálták.
Az azonban tény, hogy a warsói látogatás és a programadónak szánt beszéd minden közvetlen utalás és közvetlen kapcsolatfelvétel nélkül is a V4-ek egyfajta megdicsőülését jelentette. Minden jel arra mutat, hogy Orbán Viktor, bár kétségtelenül ő a szövetség hangadó személyisége, jó arányérzékkel nem törekszik valamiféle explicit nemzetközi fő- sőt mellékszerepre sem, ehelyett inkább a nemzetközi közvélemény rokonszenvére épít. (Arról sincs tudomásunk, hogy ? ez alkalommal legalább ? személyesen találkozott volna Trumppal.)
A G20-ak csúcstalálkozójának három meghatározó jelentőségű témája volt. A szabadkereskedelem, a klímaválság megoldása és végül a terrorizmus és az illegális bevándorlás. Az első két kérdésben Trump egymagában állt szemben a másik tizenkilenc állam vezetőjével. A Párizsi Egyezményből való kilépés szándékát ismét megerősítette, s ismét nem lehetett jobb belátásra bírni. A szabadkereskedelem vonatkozásában is olyan álláspontot képviselt, melyet a többi állam nem volt hajlandó elfogadni. A korábban épp az amerikaiak által forszírozott szabadkereskedelem és a nyitott piacok többé mintha nem számítanának maguktól értetődő természetességeknek. Amíg a szabadkereskedelem az Amerikai Egyesült Államok érdekeit, gazdasági felemelkedését szolgálta, addig az amerikaiak (akiken elsősorban Trump választóit értem) nem csak helyeselték, de megpróbálták minden eszközzel másokra is ráerőltetni elképzeléseiket. De mert az utóbbi időben a szabadkereskedelem ?visszásságai? is megmutatkoznak, azaz immár mások profitálnak belőle, az amerikai álláspont egyszerre maga is visszájára fordult. Trump például ragaszkodik ahhoz, hogy az Európából származó ? amerikai nézőpontból dömpingáron forgalmazott ? acélipari termékekre 25 százalékos büntetővámot vessenek ki, s egyéb ipari termékek esetében is 20 és 25 százalék közti védővámot tart szükségesnek. Ezek a döntések az európai termékek árát oly mértékben megnövelhetik, hogy Európa nagy mértékben kiszorulhat az amerikai piacokról. Amerika és Kína közt is kereskedelmi háború fenyeget. Európai vonatkozásban a fő érintett természetesen Németország. Igaz ugyan, hogy Jean-Claude Junker is a szó szoros értelmében megfenyegette az Egyesült Államokat: ?Nagyfokú ellenállásra (Kampfesstimmung) is készen állunk? ? állította. Európa is ellenintézkedéseket foganatosít majd.
Amerika a többoldalú kereskedelmi szerződések gyakorlatát is a kétoldalú (azaz államonkénti) szerződésekkel szeretné helyettesíteni, s ennek úgynevezett mintapéldáját rögtön a G20 értekezletének egyik szünetében be is mutatta. Theresa May angol miniszterelnökkel ? mint a sajtókommünikében megfogalmazták ? ?mindkét fél számára rendkívül kedvező kereskedelmi szerződést? hoztak tető alá. Ami egyelőre egyfajta kacsának tekinthető, hiszen az angol miniszterelnök mint az Európai Unió egyik tagállamának miniszterelnöke, egyelőre nem tárgyalhat önállóan. Az amerikaiak által követett protekcionizmus és a másik tizenkilenc állam által követett multilateralizmus tekintetében végül 20 órás egyezkedés után egyfajta kompromisszum született, a zárónyilatkozat szövegébe bekerült a protekcionizmus elítélése, de a jogosulatlan kereskedelmi praktikák elutasítása is. Az viszont tisztázatlan maradt, hogy mi nevezhető jogosulatlan kereskedelmi praktikának és mi nem. A fogalmat nyilván mindenki a saját szája íze szerint fogja értelmezni, magyarán a hatalmi szempontok fognak dönteni. A ?helyes? értelmezést továbbra is a gazdaságilag kedvezőbb helyzetben lévő államok, mindenekelőtt Amerika diktálja majd.
A bevándorlás kérdésében azonban Angela Merkel került abba a helyzetbe, amibe az előbbiekben Trump. Amint azt Cerstin Gamelin, a Süddeutsche Zeitung kommentátora megjegyezte, ő is egy a tizenkilenchez arányban maradt alul. Javaslatát, hogy a kérdéskört az Egyesült Nemzetek Szervezetének hatáskörébe utalják át, kezdetben senki nem támogatta. Később valamicskét változott a helyzet, a kompromisszumos megoldás végül Kína és Oroszország ellenállásán bukott meg.
A zárónyilatkozatba így aztán a szabadkereskedelemhez hasonlóan homályos, de a határok védelmére apelláló javaslatok kerültek be. A konkrét megoldások azonban ez esetben is hiányoznak.
Angela Merkel ? akinek szempontjából a találkozó ? a választási esélyeket is meghatározhatja, a tanácskozásokat és a zárónyilatkozatot sikernek tekinti. Annál is inkább, hogy Trump és Putyin ? akik egyébként éppen a klímaválság kérdéskörérének megvitatása alatt tarották fél órára tervezett és két és fél órára nyúlt kétoldalú megbeszélésüket ? végül egy újabb szíriai fegyverszünet dolgában is megegyezésre jutottak.
A globális felmelegedés kérdése még várhat. Majd ? ha minden kétséget kizáróan bebizonyosodik, hogy mi, emberek idézzük elő ? akkor Amerika is ismét cselekvésre szánja el magát. Csak ne legyen késő!
A siker azonban ettől függetlenül is nagyon viszonylagos. Hogy a nyugati világ két leghatalmasabb állama egymaga képviselhessen olyan álláspontokat, melyeket mindenki más elutasít, mindennek mondható, csak éppen megnyugtatónak nem.
Sajnos.