Tele van a sajtó a világraszóló hírrel, hogy június 26-án húsz éves lett Harry Potter, értsd: húsz évvel ezelőtt jelent meg egy angol írónő világhírű sorozatának, regényfolyamának első része. Nem tudom, idetartozik-e a vallomásom szörnyű kultúrabeli fogyatékosságomról: egyetlen sorát sem olvastam. Tudom, nem mentség, hogy közben olvastam Arany Jánost és Ottlik Gézát, Jorge Luis Borgest és Mircea Horia Simionescut, hisz bűnömet olyan további egyáltalán nem frekventált mérföldkövek tetézik, mint a Gyűrűk ura, vagy a Star Trek, és mindezen nem enyhit semmit, hogy viszont nagyon ?megvan nekem? a Stalker meg a Solaris…
Így hát június 26-án a jeles napon semmilyen más történelmi esemény nem jutott eszembe (hagyjuk a viccet a román miniszterelnök kinevezésével!), este viszont elolvastam Cseke Gábor újraközölt nekrológját Domokos Gézáról, és nagyon hálás vagyok neki, hogy ezzel eszünkbe juttatta, hogy tíz évvel ezelőtt június 26-án hunyt el Marosvásárhelyen a mi szeretett nagy barátunk. Szomorú, de elfelejtettük volna a sok harsány jelentéktelenség közepette.
Domokos Géza sokunknak volt barátja, és személyében először lett barátunk: egy intézmény. Ugyanis ő élete fő művével, a Kriterion Könyvkiadóval már a múlt század hetvenes éveitől intézmény volt.
Amikor kellett, Domokos Géza nemzetszolgálatból, felelősségtudatból vállalta a politikai szereplést is ? szinte nem is tehetett másképp, annyira nyilvánvaló volt a romániai fordulat első pillanatától, hogy ő a leghivatottab a hazai magyarság képviseletének vezetői szerepére. Egyáltalán nem mellékesen azért, mert őt a román politikusok és értelmiségiek is ismerték, elismerték, elfogadták, tisztelték. Rossz rágondolni, hogyan alakult volna képviseletünk sorsa, ha nem Domokos Géza vezeti a kezdeti útkereső periódusban. Mint ahogy rossz rágondolni arra is, hogy az a kezdeti három év mennyire hozzájárult egészsége romlásához. Géza szolgálata áldozathozatal is volt. Egy éve hiányzott a nyolcvanig, ha élne, még csak jövőre lenne kilencven.
Miután ? önszántából! ? visszavonult (hagyjuk most a megélhetési forradalmárok támadásait, különben is, jó részük lendülete azóta rég átment valami konzervatív katyvaszba), csöndes vidéki magányában írta meg Domokos Géza tanúvallomásait a korról, közösségünkről és saját magáról, és ezek a fontos krónikák méltó betetőzései írott életművének. Sorolom: az Esély három kötete, visszaemlékezés az 1989 és 1992 közötti periódusra (megjelent 1996 és 1998 között); Igevár, a Kriterion Kiadó története tizenhat helyzetképben elmondva (megjelent 2000-ben); Éveim, útjaim, arcaim (2002-ben, ennek második kiadása is megjelent); Apályban. Napló az ezerkilencszáznyolcvannyolcas évről (2004-ben).
Ezekről a műveiről mondta el Markó Béla 2007. júniusának végén, a gyászszertartáson: ?Írni is úgy írt, ahogy a régi erdélyiek: dísztelenül, szikáran, pontosan, tisztán, érthetően. Íróként az erdélyi emlékírók folytatója volt, az Apor Péterek, Mikes Kelemenek közül való. Első olvasásra száraznak tűnhetnek mondatai, de valójában csak kemények. Évek múltán most elővettem önéletrajzi visszaemlékezéseit, és míg mások szép színes metaforái rövid idő alatt romlandónak bizonyultak, az ő munkáinak súlya mintha növekedne, mintha érvényesebb lenne az is, amit a napi politika dilemmáiról papírra vetett.?
Tolulnak emlékeim személyes kapcsolatunkról is: Géza közölte az Előre rovatvezetőjeként az egyik számomra fontos novellámat; mosolyogva gondolok arra, amikor a legkezdetekkor be akart vonni az RMDSZ munkájába (hamar rájöttünk mindketten, hogy amilyen pipogya konfliktuskerülő és kétkedő alkat vagyok, nem nekem való), de jólesően emlékszem arra, amikor a bukaresti magyar házban engem tisztelt meg a felkéréssel, hogy bemutassam az Esély harmadik kötetét, megvannak a szívmelengető dedikációi. Mint másoktól, ugyanúgy tőle sem kértem soha semmit, sem tisztséget, sem előnyöket ? és kaptam, mégha nem közvetlen munkatársaként is, milliószor többet: biztatást, a szót értés ritka örömét, beavatást gondjaiba és gondolataiba, közösségünk gondjaiba és törekvéseibe. Barátságot, mondhatnám, szellemi partnerséget, politikán túlívelőt.
Kedves hallgatóim, ismerjük tapasztalatból is a dilemmát, hogy egy vezetőnél mi a jobb vagy fontosabb: ha tisztelik, vagy ha szeretik. Sokunk számára ez a figyelmes, okos, empatikus ember volt a legjobb példája annak, hogy a kettő nem zárja ki egymást.
Domokos Géza intézményvezetőként is, politikusként is, krónikás íróként is fennmarad a romániai magyarság történetében. Együtt ez a három teljesítménye véleményem szerint az elmúlt évszázad második felének legnagyobbjává avatja. Közvetlensége, józansága, meleg humánuma pedig mindazokban, akik ismerték, felejthetetlenné teszi.