Úttalan úton

Kedves hallgatóim, az utóbbi időben kétszer is jártam azon az útszakaszon, amely arra indított, hogy megfogalmazzam a következő néhány gondolatot. Először a június 10-én megtartott Tusnád Maraton néhány sportolójának kisérőjeként, legutóbb pedig annak a tanácskozásnak a meghívottjaként, amelyet a holnap záruló bálványosi művésztáborban tartottak a képzőművészeti monográfiákról, illetve általában a hasonló alkotásokat övező kommunikációs gyakorlatról. Talán úgy is fogalmazhatnék: először közelképben láttam, hogy az ország minden részéből, sőt külföldről is érkező futók miként küzdenek meg azzal a gidres-gödrös, láb- és bokatöréssel fenyegető, mintegy tizenöt kilométeres úttal, amely Sepsibükszádról a bálványosi eltérőig vezet, másodszor pedig izomlázat kaphattam a kormány tekerésétől, ahogyan autóval kellett kerülgetni ugyanezeket a mély gödröket. Pontosan úgy, mint tizenöt, tiz vagy öt esztendővel ezelőtt. Számomra rejtély, hogy az ország egyik turisztikai vonzereje, a Szent Anna tó felé vezető utat miért nem lehet megjavítani, miközben politikusaink oly sokat beszélnek a székelyföldi turizmusról, a tó gazdájának számító Hargita megye és az út földrajzi tulajdonosának számító Kovászna megye közötti együttműködésről. Miközben az ország más vidékein, például Brassó vagy Kolozsvár és Nagyvárad körül körgyürűk és az áthaladók számára a városközpontokat kikerülő terelőutak épülnek, miközben Maros megye tökéletes utat hozott létre az éppen kiszáradófélben levő bözödújfalusi tó mellett, miközben uniós programok alapján olyan zsákfalvakba vagy nyílt mezőkre is vezetnek új aszfaltutak, amelyeken naponta hogyha elmegy egy-két autó és három-négy szekér, addig itt, ahol százával közlekedhetnének gépjárművek, hosszú esztendők óta semmi változás, sőt mi több, létezik egy olyan áradásoktól elmosott híd, amelyet két évtizede kell kerülgetni. El kell mondanom, hogy hosszas újságírói tevékenységem alatt láttam én már mindenféle közigazgatási és útrendészeti trükköt: hogyan minősítenek át települési utat megyeivé vagy megyei utat országúttá, hogy pénzforrásokat tudjanak lehívni, miként lesznek erdei utakból nem létező ipari parkokhoz vezető utak, hogyan kátyúznak nyáron forró, télen pedig hideg aszfalttal, hogyan pályáznak meg ezt vagy amazt a legkülönbözőbb minisztériumoknál, de olyan tökéletlenséget, amely ezt az utat sújtja, még nem tapasztaltam. Legújabban arról beszélnek, hogy az országos útügynek létezik valamiféle hiper-szuper nyugat-európai gépe, amely képes arra, hogy folyamatosan felszedje a széttöredezett aszfaltot és adalékanyaggal összekeverve majd újra leöntse, csakhogy még nem rendelték melléje a nélkülözhetetlen költségvetési forrásokat. Megmondom őszintén, én ebben nem hiszek, hiszen erről a kimondhatatlan állapotban levő útról helyenként már azt sincs amit felszedni. Illetve mégiscsak van: az állandó halogatásnak, a tehetetlenségnek mindazokat a bizonyítékait, amelyek azt igazolják, hogy a választási szövegek, majd a rákövetkező tettek között tizenöt kilométernél jóval hosszabb a távolság. És nem akárhogyan, hanem be nem tartott igérgetésekkel kikövezve.