Hírlapi kacsák

Kedves hallgatóim, alighanem a ?hírlapi kacsa? kifejezésről mindenki hallott és azt is tudja, mi rejtőzik mögötte: valamiféle kitalált történet, amely bejárja az újságokat és a legkülönbözőbb formákban, felnagyítva, kicicomázva majd mindenkihez eljut, miközben olyannyira elveszíti a forrását, hogy jónéhányan szavahihetőnek, valóságosnak is találják. A kifejezés eredetén már nagyon sokan törték a fejüket, de a kultúrtörténészek még mindig nem jutottak közös nevezőre. A legvalószínűbb, hogy valamikor a nem ellenőrzött forrású újságcikkeket EN-TÉ, azaz a nagy N és nagy T betűknek összekapcsolásával létrejövő betűszőval jelöltek. Ez ugyan a latin non testatum, azaz nem ellenőrzött kifejezésnek a rövidítése, de mivel németül entének, azaz kacsának hangzott, így született meg az a sajtó műfaj, amely napjainkban reneszánszát éli. Igaz, hogy manapság, az angolos globalizálódás korában már úgy nevezik, hogy fake news és leginkább nem a print médiában, azaz a papír alakú újságokban, hanem a világhálón, a kisebb és nagyobb képernyőkön és különösképpen a közösségi oldalakon hódítanak, ahol nap mint nap, vagy inkább óráról-órára, netán percről-percre mi magunk is találkozhatunk velük. Álhírek ? talán ez lenne a magyar megfelelője, amely ha nem is fedi teljesen az eredeti angol változatot, de legalább az átverés, a becsapás, a hamisság jellegét magában hordozza. A valamenyiünket elárasztó információ-zuhatagban hogyan különböztessük meg az álhíreket a valódiaktól, miként vegyük észre, hogy bizonyos politikai vagy gazdasági érdekkörök próbálnak befolyásolni, esetleg az internetes algoritmusok mögött álló üzletkötőknek csupán a kattintásainkra van szükségük ahhoz, hogy számarányuknak megfelelően növeljék a világhálós reklámok értékét? Nos, többek között az álhírek jelenségéről tartottak érdekes előadást a Csíkszeredai Sapientián azon a hét elején megtartott médiakonferencián, amelyet a kommunikácós szakemberek immár hat esztendeje a magyarországi Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálattal együtt tartanak meg. És hogyan kerül a szolgálat a képbe? Roppant egyszerű. Immár negyedszázada, önkéntes orvosaival együtt évről-évre visszatér a Székelyföldre és úgy érezte, hogy a gyermekekkel foglalkozva érdemes belevágnia a Média hatása a gyermekekre és fiatalokra elnevezésű, egyre időszerűbb témakörbe. Ebben a szándékában talált partnerre a Sapientia egyetem társadalomtudományi kutatóiban, és mindeddig nem csupán hat konferenciát tartottak, hanem igen érdekes tanulmányok összefoglalójaként fél tucatnyi összegező kötetet is kiadtak, amelyekben ugyancsak meglepő adatsorokat találni a székelyföldi iskolák és iskolások médiafogyasztási szokásairól, illetve a digitális oktatás elterjedéséről, előnyeiről, hátrányairól, korlátairól, akadályairól. És az bizony már nem hírlapi kacsa, azaz egyáltalán nem álhír, hogy más régiókhoz hasonlóan a digitális eszközök használata tekintetében a diákok már itt is több mérfölddel megelőzték a tanárokat és úgy tűnik, hogy éppen ez okoz valamiféle pedagógusi meghasonulást, hiányérzetet, ha úgy tetszik, frusztrációt, amelyet csak jóval célirányosabb képzéssel és továbbképzéssel lehetne feloldani. Az álhíreket pedig olyan médiaoktatással semlegesíteni, amely a felnőttkorban is lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük a média termékeit a mindennapi élet sokkal bonyolultabb valóságától.