A kedves hallagató feltehetőleg alig hallhatott valamit Makedóniáról. Legfeljebb annyit tudhat, hogy az ókori Görögország egyik görög elit által kormányzott szomszédállama, Nagy Sándor szülőhazája. A középkorban időnként független állam, az újkorban Szerbia, majd Jugoszlávia egyik szövetségi állama, mely a jugoszláv államszövetség szétesése nyomán ismét független állammá alakult. A függetlenség azonban korántsem járt felvirágzással. Makedónia ma is a Balkán egyik legszegényebb állama. A munkanélküliség a felnőtt népesség körében 30, a fiatalok körében több mint 80 százalékos. Az átlagjövedelem 143 euro. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) a szegények és a gazdagok közti diszkrepancia egész Európában itt a legnagyobb.
A foglalkoztatottak 30 százaléka állami alkalmazott, ami páratlan lehetőségeket teremt a hatalmi klientúrák kiépítésére. Óriási a korrupció, a hatalom birtokosai rendszeresen visszaélnek hatalmukkal. Az ország a folyamatos felfordulás: a politikai vádaskodások, a tüntetések, gyűlölethullámok, sőt a fegyveres erőszak állapotában él. Albán terroristákkal háborúzik.
A hallgató persze joggal teheti fel a kérdést, hogy mi köze neki mindehhez. Van itthon is elég gondunk, minek terhelni egymást egy jelentéktelen balkáni államocska problémáival. Csakhogy Makedónia szegénysége és törpesége ellenére sem jelentéktelen állama Európának. A balkáni migrációs útvonal egyik meghatározó állomása, a Görögországban felgyülemlő migránsok és menekültek legegyszerűbben Makedónián keresztül juthatnak Nyugat-Európába. De azért is fontos európai állam, mert az Unió összes bajának mintegy sűrített összefoglalása. Az európai politika egyfajta állatorvosi lova. Annak ellenére is, hogy az ország megnevezését ürügyül használó görög vétó az Unióval folytatott belépési tárgyalások megkezdését is hátráltatta.
A hallgató (olvasó) ha máshonnan nem, hát a MTV1 hírműsoraiból hallhatott a Makedóniában újra fellángolt tüntetésekről. Tavaly decemberig a jobboldali kormányzat visszaéléseit elutasító egyetemisták és nem-kormányzati szervezetek (az úgynevezett NGO-k) tüntetései voltak naprenden. A választások nyomán, melyeket 49 az 51-hez arányban a nacionalista szlogenekre alapozó jobboldal nyert meg, de kormányalakításra képtelen, immár a jobboldaliak tüntetnek.
Az albán-makedón konfliktus azonban pusztán ürügy, hiszen a jobboldali kormányfő, Nicolas Gruevszki is váltakozó albán koalíciós partnerekkel kormányzott. És ? drasztikus megszorításokkal operáló ? neoliberális politikát folytatott. De a kormányzati visszaélések ellen is makedónok és albánok tüntettek közösen. Ezeket a tüntetéseket a kormányközeli makedón sajtó ?Ukrajnai idill Makedónia számára: Soros elvadult hordái területszerző akciókban? és ehhez hasonló címekkel bélyegezte meg. Nicola Gruevszkit, a jobboldali kormányfőt a hatalom elvesztését követően börtönbüntetésre ítélték, de a jobboldali államfő kegyesen kegyelemben részesítette. Feltehetően a mi Dragneánk analóg, de szerencsére meghiúsult kísérletét is a makedón példa inspirálta. Most ? a változatosság kedvéért ? Gruevszki ?elvadult hívei? randalíroznak.
A helyzet persze jóval bonyolultabb, mint ahogyan azt egy jegyzetben leírni lehetne. Mindkét oldalnak megvannak a maga igazságai. S az is tény, hogy a Nyugat valóban beleavatkozik az ország belügyeibe. A konfliktusokban az orosz és az amerikai-európai érdekellentétetek, többek közt az Ukrajnát elkerülő déli olajvezeték tervének meghiúsítása is szerepet játszik.
Az igazi probléma azonban nem is az, kinek van igaza, hiszen az ? mint mindig ? mindenkinek van, hanem az az európai uniós politika és jogi normarendszer, mely a nacionalista uszítást máig menően eltűri, sőt megalapozza. Már Koszovó függetlenné válásának nyugati elősegítése is fatális tévedés volt, ahogyan a trianoni döntések is olyan tévedések voltak, melyek Kelet-Európát, benne a Balkánt is szinte már évszázadokkal vetették vissza. Az államok szétdarabolásának olyan folyamatát indították el, melynek egyszerűen nem látni a végét. Ha a megoldás a homogén ?állami? közösségek, úgynevezett nemzetállamok kialakítása, akkor a világot előbb-utóbb határok által elzárt régiókra, sőt településekre, s azon belül is szuverén lakónegyedekre kell majd szétdarabolni.
A makedónok félelme a koszóvói döntés nyomán érthető, hiszen ha továbbra is a szétdarabolás logikája érvényesül, államuk tényleg végveszélyben van. És az esetleges független Dél-Makedóniában rekedő makedónok arra ébredhetnek, hogy nem csak az iszlám kulturális és vallási objektumokat kell rettegő félelemmel tisztelniük, nem csak a vallási, étkezési és egyéb szokásokat kell betartaniuk, de nyelvüket és kultúrájukat is albánra kell cserélniük, azaz a görög, albán, román, szerb, szlovák és egyéb nacionalizmusok receptjei szerint (sajnos a amagyart se hagyhatom ki) maradéktalanul asszimilálódniuk kell.
Akkor azonban, ha az Európai Unió és az Egyesült Nemzetek Szervezetének jogi normái lehetetlenné tennék, hogy egy kisebbséget a többség megfosszon nyelvétől és kultúrájától, a makedóniai albánok követelése, hogy nyelvüket az állam hivatalos nyelvnek ismerje el, szimbólumaikat tiszteletben tartsa, illetve az állami szimbólumokat úgy alakítsa, hogy azokban a ők is magukra ismerhessenek, nem súlyos állambiztonsági kockázatnak, hanem a demokratikus látásmód és a politikai kultúra magától értetődő megnyilvánulásának minősülhetne. S nekünk sem kellene keseregnünk, hogy Orbán Viktor (ha nem éppen rólunk, határon túli magyarokról van szó) folyton azoknak a pártján áll, akik a kisebbségi követeléseket veszedelmeseknek bélyegzik.
Persze, ha Európát és a világot nem demokraták, hanem hatalommániás törtetők kormányozzák, túl sok választása neki sem lehet.