Az igéret földje

Az elmúlt években olyan gyakran esett szó a bözödújfalusi tóról, a romániai rendszerváltás után kiköltöztetett majd elárasztott Maros megyei faluról, a sokáig látszó, majd a vízbe roskadó templomtoronyról, a környéken létesített emlékhelyekről, hogy azt hiszem, mindenki felkapta a fejét, amikor azt hallotta: napról-napra, hétről-hétre szép lassan leengedik ennek a mesterséges tónak a vizét. No nem azért, hogy helyreállítsák egykori valójában, minden részletében és utcájában a települést, hanem mert másképpen nem tudják helyrehozni a meghibásodott gátat. Nos, amint a vízszint csökkent, megjelentek a csodálkozók is, akik az ingoványos, iszaptakarta részeken próbálták szemügyre venni az egykori házak körvonalait, de amint arról a közeli Erdőszentgyörgy polgármestere beszámolt, másfajta tevékenység is kezd kibontakozni a tóparton: egyre többen érkeznek szekerekkel, autókkal és elhordják a házak alapjait képező faragott köveket, vagy bármi mást, amit még értékesíteni lehet. A polgármester már-már arra gondol, hogy lezáratja a tóhoz vezető utat, csakhát Maros és Hargita megye vezetői éppen arra írtak ki közbeszerzéseket, hogy helyreállítsák, leaszfaltozzák és gépjárművel is járhatóvá tegyék az ott haladó, az egykori, a szalmakalap-múzeumáról híres Körispatakon is átvezető, Székelykeresztúr és Erdőszentgyörgy közötti utat. Egyértelmű, hogy egy öröklétbe szenderült, vízbe fullasztott település maradványait elhordani, nem egyszerű lopás, hanem kegyeletsértés és nem tudom, hogy akik ilyen cselekedetekre ragadtatják el magukat, képesek-e ezt megérteni. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hiszen láttam én már temetők régi fakeresztjeit kapusasokként, vagy kerítés támaszokként felhasználni, esetleg eltüzelni, mint ahogyan az sem megy ritkaságszámba, hogy műemlékként nyilvántartott épületek ablakait, ajtóit, tégláit, cserepeit vagy éppen gerendáit hordják szét. És mindezt ezekben a napokban, években, amelyekben csak úgy patakzanak a közösségi értékekkel, a hagyományok megőrzésével kapcsolatos szavak és mondatok. Igen, gyakran szájhagyományok vagy irodalmi töredékek nyomán egykori legendákat próbálunk szépen kiszínezni, világhálós ismertetőkkel olyan korabeli várakhoz vezetjük az amúgyis alig lézengő turistákat, ahol egy-két fűcsomón, vagy vakondok túráson kívül az ég világon nincs semmi, viszont ami még létezik, ami valóban történelmi emlék, arra nem vagyunk képesek vigyázni. Hogy a természetről ne is beszéljek: a nagy hóolvadások ideje elmúlt és nézzünk szét a folyók, a patakok mentén: amint elvonultak a vizek, amint leszállt a vízszint, szemét- és hulladékfűzérekkel  teleaggatva maradtak ott a mederszéli fák. Hóolvadás után pedig  majd mindenütt előbukkant a tavalyi, le nem kaszált növényzet, amelynek nyomait a legtöbb  település mellett kiterjedt égetésekkel igyekeznek eltüntetni. De nincsen ez másképpen az utak, vagy a vasutak mentén sem: a Szent-András kereszteknél megálló gépjárművezetők az ott lengedező, száraz  kóróerdőktól egész egyszerűen képtelenek észrevenni, hogy jön-e vagy sem a vonat, azután majd ide is megérkezik  a mindent megoldó gyakorlat, a gyújtogatás, a lángkaszálás. És közben  elmondjuk nem is egyszer, nem is százszor, hanem ezerszer, hogy milyen jó lenne a helyi önállóság, az öngazdálkodás, hogy az majd megold mindent. Nos, tisztában kell lennünk vele: amíg a közösségi érdekekről csupán nagy hangon beszélünk, amíg a gyakorlatban az egyéni érdekek  végzik a maguk mindennapos, romboló munkáját, addig bizony sok tavat kell még lecsapolni, amíg eljön az igéret földje.