Recep Tayyp Erdogan török államfő népszavazási kampánya, mellyel a törökországi ? radikálisan antidemokratikus ? fordulat ?vívmányait?, implicite saját szinte már korlátlan elnöki hatalmát akarja bebetonozni, Európa-szerte botrányokat kavar. Hollandiában szinte már utcai harcok zajlanak, Ankarában pedig a holland nagykövetséget ?ostromolják?. A szenvedélyek érthetőek. A közvéleménykutatások tanúsága szerint ugyanis a török közvélemény oly mértékben megosztott, hogy Erdogan szándékai előreláthatóan akár néhány százezer, vagy akár millió szavazaton is múlhatnak.
Márpedig Törökország az elmúlt évtizedekben Németországot és a többi benelux államot gazdagon megspékelte olyan török bevándorlókkal, akik kezdetben még a hazatérés reményében, aztán már csak a megmaradáséban, a német, holland, osztrák és más állampolgárság mellett a törököt is fenntartották. Így aztán csupán a Németországban élő hárommillió német állampolgárból mintegy egymillió-négyszázezer rendelkezhet szavazati joggal. Egész Európában pedig több mint hárommillió.
Az Európában élő törököket ráadásul a demokratikus mentalitás is megfertőzhette. Erdogan joggal érzi úgy, hogy a nyugati hatást rámenős kampányrendezvényeken kell ellensúlyoznia. És nem kalkulál rosszul, hiszen a törökök nem csak a török állampolgárságot őrizték meg, de modernizáció ide vagy oda, nacionalizmusukat is. Ha erre a ? Nyugaton is fair gyanánt ?elfogadott? ? nacionalizmusra épít, Erdogan kétségtelenül a maga javára fordíthatja a helyzetet.
Ez azonban a Nyugatnak nem áll érdekében. Annál kevésbé, mert a népszavazás sikere nem csak az egyeduralom lehetőségét teremti meg Erdogan számára, hanem azt is, hogy hatalmát 2029-ig akadálytalanul megőrizhesse. A Nyugatnak ez az alternatíva tényleg nem lehet szájíze szerint. A török piacok megszerzése, azaz leánynevén ?Törökország európai integrációja? Európának és főként Németországnak ugyanis alapvető gazdasági érdeke.
Hollandia és Ausztria egyértelműen elutasítja a határain belül folyó török kampánygyűléseket. A németek azonban nagy bajban vannak, hiszen egyrészt nyilvánvaló, hogy a gyülekezési- és szólásszabadság a tiltásra nem teremt koherens lehetőséget. Önellentmondó érvek nélkül aligha lehet megtiltani, hogy Erdogan saját honfitársai ? a török állampolgárok ? körében kampányolhasson, még akkor sem, ha az európai normák szerint Erdogan sokkal szélsőségesebb, mint az Alternatíva Németországért, a Francia Nemzeti Front, vagy a magyar Jobbik. Másrészt a németországi törökök integrációja amúgy is inkább kudarc, semmint sikertörténet, nagy részük ma sem a német, hanem a török államelnököt tekinti sajátjának. (Ami azért elmond ezt-azt a német demokráciáról is.) A tiltás minden bizonnyal csak súlyosbítaná a helyzetet, még inkább felhívná a német többség figyelmét az integráció kudarcára. S a török kisebbség is radikalizálódhatna, ami a ? zömmel muszlim ? migránsok tudatállapotára is kedvezőtlen hatással lehetne.
Különösen Angela Merkel van kínos helyzetben, hiszen a tiltásokkal az általa meghirdetett Willkommenskultur kerülhet végveszélybe. Nem véletlen, hogy a kancellárasszony Erdogan náci-vádjainak visszautasítása ellenére továbbra is béna kacsaként viselkedik. Ahogyan az sem, hogy ez a tény népszerűségét egyáltalán nem látszik csökkenteni. A német társadalom a jelek szerint olyan zsákutcába lavírozta magát, melyből nem láthat kiutat. Marad az ?ugyanabból több? stratégiája. Ennek kockázatait pedig a múlt század kataklizmái által elbizonytalanított német közvélemény nem képes felmérni.
Igaz, Merkel kritikusai lázasan keresik a ?hátha mégis? megoldásokat. Norbert Röttgen, a CDU külpolitikai szakértője például abban látja a megoldást, hogy Németország a kettős állampolgárság intézményét távlatilag felszámolja. Javaslata szerint a jövőben a 21. életévüket betöltő török fiataloknak kötelező módon választaniuk kellene a két állampolgárság között, s ha a törököt választják, a németről le kell mondaniuk.
Ez a javaslat bennünket, határon kívüli magyarokat is érinthet, hiszen ha Németországban átmegy, gyakorlatilag az utódállamok is keresztbe tehetnek a magyarországi választási törvénynek, sőt Orbán Viktor tusványosi fellépéseit is megakadályozhatják.
Van azonban ésszerűbb (de minden ésszerű ötlethez hasonlóan voltaképpen esélytelen) megoldási javaslat is. Cem Özdemir, a német zöld párt (mint nevéből is kiderül: török) társelnöke azt javasolja, hogy a demokratikus játékszabályokat Németország ne szűkítse, hanem próbálja a maga javára fordítani. Azaz, a török hatóságok németországi kampánygyűléseihez Németország csak abban az esetben járuljon hozzá, ha a török hatóságok is garantálják a németországi törökség demokratikusan elkötelezett képviselői számára, hogy ők is ugyanolyan szabadon kampányolhassanak Törökországban, mint a török állam képviselői Németországban.
Csakhogy az ? egyébként vonzó ? ötletet maga Özdemir sem gondolhatja egészen komolyan, hiszen mint török állampolgár Törökországban maga is a török törvények hatálya alá esne. Következésként, ha túlságosan zöld nézeteket hangoztatna, a török hatóságok nemzetárulás, tekintélysértés, terrorizmusra való felbujtás és egyebek vádjával ugyanúgy rács mögé csukhatják, mint a Die Welt szintén kettős állampolgárságú német újságíróját, akit Erdogán bezáratott, s a német állam jó ideje német állampolgársága dacára sem képes kiszabadítani.
?Forr a világ bús tengere?? ? mondhatnók Berzsenyivel. Sőt, még az ?óh, magyar?-t sem kell föltétlenül elhagynunk, hiszen ezek a változások minket, határon túli magyarokat is közvetlenül érintenek. Annak a magyarázata ugyanis, hogy Törökország a térség egyik szörnyállamává válhatott, az a nemzetállami nacionalizmus, melyet az önmagát demokratikusnak aposztrofáló Nyugat nem csak hogy elfogadott, de Törökországot egyenesen az úgymond demokratikus értékeket, az emberi jogokat, a politikai korrektséget védelmezni hivatott katonai szövetség legjelentősebb európai hatalmává turbózta föl. Annak az ?elnézésnek? az igazi természete, mellyel a Nyugat az örmények lemészárlásának világra szóló botrányát évtizedeken át kezelte, s ahogy a sokmilliós kurd kisebbség elleni agressziót ma is puszta terrorellenességként fogadja el, a következő évtizedekben fog igazából megmutatkozni.
A nacionalizmus és az elvakult kisebbségellenesség szükségszerűen szül Erdogánhoz hasonló szörnyetegeket. A hasonló fejleményeket csak és csakis akkor lehetne megelőzni, ha a Nyugat maga is leszámolna a ? politikai korrektségbe, meg egyéb manipulatív eszmékbe csomagolt ? kisebbségellenességgel. Nem a demokráciát kellene korlátozni, hanem annak lényegét, azaz az egyenjogúságot kellene a kisebbségi és a többségi közösségek viszonyára is kiterjeszteni. Következetesen.
Korántsem véletlen, hogy a többnyelvűség (implicite a török nyelv hivatalossá tételéért) is ringbe szálló kisebbségi Özdemir a mai Németország egyik legdemokratikusabban gondolkodó politikusa. Ahogyan az sem, hogy a Wilkommenskultur Angela Merkele épp a zöldekkel való kormányzati szövetséget utasítja el a legeltökéltebben.
No comment.