Ami a kortárs világ gyakran meghökkentő történéseit illeti, legszűkebb környezetem tagjai is zavarodottan követik őket.
Pedig ? ha alaposabban belegondolunk ?nincs bennük semmi váratlan, sőt túlságosan új sem. A most zajló folyamatok előzményeit Norbert Elias A civilizáció folyamata című nagyszabású munkájában, a középkor végének és az újkor elejének fejleményei kapcsán hatalmas történeti anyagra alapozva imponáló pontossággal leírta.
Az úgynevezett monopolképzés folyamatáról van szó. ?Ha valamely nagyobb társadalmi egységben ? írta ? [a] kisebb társadalmi egységek közül viszonylag soknak egyforma a társadalmi ereje, ennélfogva szabadon ? már meglevő monopóliumoktól nem akadályozva ? versenghetnek egymással a társadalmi erő [a hatalom ? B.B.] esélyeiért, tehát mindenek előtt a létfenntartási és a termelési eszközökért, akkor igen nagy a valószínűsége annak, hogy egyesek győznek, mások alulmaradnak, és hogy ennek következtében lassan egyre kevesebben rendelkeznek egyre több esély felett, hogy egyre több egységnek kell kiválnia a konkurenciaharcból, egyre kevesebbekkel közvetett vagy közvetlen függőségbe kerülve.?
Ez a folyamat közvetlenül kapcsolódik az emberközi viszonyok úgynevezett civilizálódásához, hiszen a győztesek hatalmukat leghatékonyabban a zsigeri reakciók, mindenek előtt az érzelmek ellenőrzésével, a társadalom tagjai által nem csak elfogadott, de belsővé is tett ?affektuskontrollal? tudják tartósítani.
Csakhogy a folyamatszerűség a monopólium kivívását követően sem szűnik meg. Miután a győztes minden ellenfelét maga alá gyűrte, egy fénykornak nevezett viszonylag ?békés? periódust követően a konkurenciaharcok magán a hatalmon belül fognak beindulni. S mivel a rendszert a fentebb említett önuralom tartja össze (emlékszünk még: az egykori ironikus definícióra, miszerint a proletárdiktatúra is a munkásosztály ?önuralmán? alapult), a monopólium szétesése mindig ennek az affektuskontrolnak a fellazulásával indul.
Az úgynevezett felvilágosodással beindult konkurenciaharcok, melyek két világháborút is ?eredményeztek? a második világháború két meghatározó győztesének, a Szovjetuniónak és az Amerikai Egyesült Államoknak a szembekerülésével, majd a hidegháborút követően a Szovjetunió szétesésével látszólag befejezetté váltak. Az úgynevezett kétpólusú világ egypólusúvá alakult, s ezzel az Egyesült Államok a világrendszer megkérdőjelezhetetlenül domináns hatalmává vált. Úgy tűnt, az Amerika által propagált, sőt hatalma megszilárdítása érdekében a világrendszer minden államára ráerőltetni szándékolt liberális demokrácia örök időkre győzedelmeskedik. A világrendszer egészének szintjén. Idő kérdése, hogy alapelveit a világ minden állama önként és dalolva elfogadja. Úgy tűnt, ez a tökéletesnek hirdetett uralmi forma gyakorlatilag nem is szorul már kiigazításra. ?A történelem ? a bizonyos mértékig tökéletesen téves jóslat következtében is világhírűvé vált Fukuyama szavaival ? véget ért.?
Igen ám, csakhogy az abszolút dominancia elérése Elias szerint szükségszerűen a hanyatlás kezdete is, magán a domináns hatalmon belül kell megjelenniük a konfliktusoknak, melyek fokozatosan a rendszer hanyatlását, majd szétesését eredményezik. S e pillanatban nyilvánvalóan ez történik. Az utóbbi években magukban a diadalmas Egyesült Államokban is olyan közérzet alakult ki, mely elutasítja a győzedelmes dominancia ideológiai alapját, az úgynevezett ?politikailag korrekt? beszédet, mely lényegében az eliasi affektuskontrol egyik változata. S Európa-szerte is erősödik az ellenállás. Franciaországban egy olyan szélsőjobboldali párt elnöke áll első helyen az elnökválasztási kampányban, mely a szociálliberális ideológia ?civilizált együttélésre? vonatkozó szabályainak jelentős részét elutasítja. S a jobbratolódás minden európai államban jól érzékelhető, Olaszországtól Hollandiáig, Dániáig és tovább. Még abban a Németországban is változnak a hatalmi viszonyok, ahol ? a fasizmussal való leszámolás jegyében ? a világrendszer minden más államánál szigorúbb taburendszer uralkodott. Mindez azonban nem jelenti a nacionalizmus és az államok közti ellenségeskedés régi reflexeinek kiújulását, ellenkezőleg, az eltérő nemzeti közösségek (s itt nem csak az államokra gondolok) dominanciamentes együttélésének valóban kulturált változatait alapozhatja meg. Egyfajta ? a különbözést is legalizáló ? ?törvény előtti egyenlőség? jegyében.
Félő azonban, hogy az inga ezt megelőzően ellenkező irányban fog kilendülni, s a lengés amplitúdója annál nagyobb lesz, minél nagyobb az ellenállás. Márpedig borítékolható, hogy a balliberális elit egy ilyen fordulatot minden tisztességes és tisztességtelen eszközzel próbál megakadályozni. Aminek az lesz a következménye, hogy a ma érzékelhető folyamatokat kiteljesítve fokozatosan elveszíti maradék hitelét is. Az a sajtó, mely az affektuskontrol stabilizálásának legfontosabb eszköze gyanánt funkcionált, gyorsuló ütemben válik hatástalanná, ami lehetővé teszi, hogy az újabb irányzatok ? szinte már ellenőrzés nélkül ? ugyanazokat az egyoldalúságokat, sőt bűnöket kövessék el, mint amiket ellenfeleik elkövettek.
Ezen a helyzeten csak a valódi demokrácia visszaállítása, azaz a társadalmi problémák szabad, tabumentes kibeszélése és a másik fél mindig csak átmeneti, tehát az én dominanciaigényemet sem sértő dominanciájának elfogadása változtathat. Az államokon belüli és az államok közti viszonyokban egyaránt.
Ehhez azonban pusztán egy szellemi és erkölcsi konszenzusminimum rögzítése vezethetne el. Amire ez idő szerint alig van esély, az elvakult gyűlölet ugyanis mindkét fél kompromisszumkészségét megbénítja. A politikai gondolkodást tisztázatlan fogalmak és feldolgozatlan érzelmek uralják, s teremtenek mind robbanásveszélyesebb légkört.
A történelem ? ez már jó ideje nyilvánvalóvá vált ? nem csak folytatódik, de ismételi is önmagát. A dominanciaigény az emberi természet meghatározó összetevője. Addig tehát, amíg a dominanciaharcok szabályozott, azaz demokratikus keretrendszerét a le nem zárt múltból fakadó, s ezért könnyűszerrel manipulálható hazugságok, félelmek, tévítéletek szűkítik be, aligha várható, hogy a reményeink szerint mégiscsak civilizálódó történelem további ?szép békeidők?, azaz mulandó, de újra és újra visszatérő egyensúlyi állapotok folytonossága gyanánt stabilizálódjon.