A parlamenti választásokat megelőzően azzal érveltem, hogy bár a migránsválság a nyelvi-kulturális kisebbségek érdekérvényesítési esélyeit súlyosan károsította, hiszen az úgynevezett párhuzamos társadalmak elutasítása szinte már hisztérikusan szajkózott uniós szlogenné vált, ez az állapot hosszabb távon ? éppen a bevándorló közösségek hagyományos értelemben vett asszimilációjának lehetetlensége miatt ? bizonyosan nem tartható fenn. A válságot csak elmélyíti, hogy a nyugati kultúra emberjogi doktrínái, azaz a családi közösség szisztematikus szétverése által generált demográfiai válság a betelepítéseket hosszabb távon még elkerülhetetlenné teszi.
A bevándorló közösségek magától értetődően párhuzamos társadalmak, azaz többé-kevésbé szerves közösségek gyanánt szerveződnek, integrálásuk tehát csakis közösségi beilleszkedés (európai nézőpontból: beillesztés) gyanánt lehetséges. S ha az európai társadalmak ? a jelenség logikájából következően ? a kétségbeesett asszimilációs próbálkozások nyomán rákényszerülnek a párhuzamos társadalmak létezésének elfogadására és az együttélés jogrendszerének (azaz a többségi és kisebbségi közösségek tényleges jogegyenlőségének) kodifikálására, a határon túli magyarok megnyugtató státusának rendezésére is lehetőség nyílik. A terrorizmus hátországát (a legális erőszak fanatikusainak nézeteivel ellentétben) csakis olyan kisebbségi közösségek számolhatják fel, melyek tényleg otthon érezhetik magukat az új hazában. E pillanatban a párhuzamos társadalmak létjogosultságát ? sajnálatos szűklátókörűséggel ? a magyar kormányzat is elutasítja, de a kontextus változásának eredményeként feltehetőleg maga is kénytelen lesz felülvizsgálni nézeteit. A tények ugyanis arra vallanak, hogy az asszimiláció modernkori technikái ma már működésképtelenek. Az Amerikai Egyesült Államok-beli melting pot ideálja mintha lassacskán összeomlana. Az amerikai fehér többség és a négerek, illetve latínók ma már nemigen tudnak egymással zöldágra vergődni. Az amerikai álom kifáradt, lassacskán lázálommá degradálódik. Trump az amerikai fehér többség egyfajta diktatúrájával remél rendet teremteni. A kudarc borítékolható. Ki kell derülnie, hogy a választásokon két, alapvetően hamis alternatíva versengett egymással. Az egyik rosszabb, mint a másik. Előbb-utóbb mindkettőnek el kell tűnnie.
Az egyelőre kedvezőtlen környezet dacára tehát a kisebbségi társadalmak fenntartására irányuló törekvés korántsem esélytelen. Száz évig kitartottunk. A mai felgyorsult időben ? ha továbbra is ragaszkodunk identitásunkhoz és a közösségi lét alapfeltételeihez ? bizonyosan nem lesz majd szükség újabb száz évre ahhoz, hogy helyzetünk rendeződjék.
Ezek a feltevések mintha igazolódni látszanának. A nemzetközi kontextus szemmel láthatóan változik. E változás legfontosabb eleme természetesen az amerikai hatalomváltás, mely az elmúlt években túlságosan magabiztossá vált román politikai osztályt jól érzékelhetően elbizonytalanította. A szociáldemokraták és a Tăriceanu-féle liberálisok koalíciója nyomán harmadik nekifutásra létrejött Grindeanu-kormány kormányprogramja a korábbi szociáldemokrata, illetve szociáldemokrata többségű kabinetek kormányprogramjaihoz hasonlatosan ismét lehetőséget teremtett a kisebbségi jogok érvényesítésére. A kormányprogram tételesen is felsorakoztatja a nemzetközi szerződéseket, többek közt a Regionális és Kisebbségi Nyelvek ? Románia által is ratifikált ? Chartáját. Igaz, mindez továbbra is puszta lehetőség. A választásokon a vártnál jobban szerepelt RMDSZ-szel kötött szerződés azonban a programban tett ígéretek számonkérésére is lehetőséget teremt. S az, hogy Kulturális és Nemzeti Identitás Minisztériumává átkeresztelt kulturális minisztériumban a kisebbségi ügyek intézésére az RMDSZ által betöltendő államtitkári posztot is létrehoznak, az érdekvédelem intézményi kereteit is megteremtheti.
A román hatalom fejébe Obama székely zászló előtt fényképezkedő amerikai nagykövetének esete ugyanis nyilvánvalóan szöget ütött. A Magyarországgal szinte bizonyosan jó viszonyt ápoló Trump-kormány kiszámíthatatlan. A román hatalomnak tehát esetleges számonkérésekre is fel kell készülnie. Azt persze aligha sejtik, hogy Trump kisebbségellenes érzületeitől ? az Orbán-Trump-féle fekete bárányság jegyében ? sem várhatunk tényleg radikálisan kisebbségpárti reakciókat. Amiben reménykedhetünk, az éppen az Obama-Clinton-féle álkisebbség-pártiság és a Trump féle leplezetlen kisebbségellenesség borítékolható kudarca. A többség és a kisebbség közti viszonyrendszer normalizálására mindkettő tökéletesen alkalmatlan. S mivel a globális emberiség csakis eltérő kulturális közösségek többé-kevésbé kiegyensúlyozott együttműködésére épülhet fel, radikális paradigmaváltásnak kell következnie. Alternatíva nincs, mert az csak a globális dominanciaharc újabb pusztító fellángolása lehetne.
Mindazonáltal a jelenkori világ zűrzavarában is megvan rá az esélyünk, hogy a román-magyar viszonyban újabb enyhülés következhessen be, hogy ismét némi lélegzethez juthassunk, rendezhessük sorainkat, s felkészülhessünk a talán kedvezőbb jövőre.
Az egyre inkább elmélyülő gazdasági, demográfiai, kulturális válságok, s következésként Európa politikai elitjének jól érzékelhető elbizonytalanodása előbb-utóbb elkerülhetetlenül minálunk is ki fogja kényszeríteni a sajátosan európai megoldást. Egy ? nemzeti identitásaihoz görcsösen ragaszkodó ? államszövetségnek, mely a svájci példa formájában a megoldás kulcsát is a kezében tartja, elkerülhetetlenül rá kell ébrednie, hogy a konfliktusmentes társadalmi-politikai egységnek az egyes államok és az államszövetség szintjén is egyetlen tartós esélye lehet. S ez a mindenki számára az identitás megőrzésének garanciáját kínáló együttélés, a többségi és a kisebbségi közösségek? világos törvények által garantált ? egyenlősége.
Úgy tűnik, az amúgy is gyorsuló tempójú történelmi idő egy olyan szakaszába érkezett, melyben a ? korábban elképzelhetetlennek vélt ? változások is szédítő ütemben követhetik egymást. Manapság sem a túlzott optimizmusnak, sem a túlzott pesszimizmusnak nincsen értelme. Ady Endre száz évvel ezelőtti tanácsát kell megfogadnunk: ?Lehet, hogy az Isten nem akarja vesztünk,/ de már ne rohanjunk, és ne lelkendezzünk.?
Megnyugtató, hogy ezt az intést a változó körülmények közt ? Domokos Géza és Markó Béla után? Kelemen Hunor is átérzi. Manapság ugyanis semmi sem lehet kockázatosabb, mint továbbra is egyetemi katedrákon kultivált rögeszmékhez ragaszkodni.
Továbbra is észnél kell lennünk.