Kedves hallgatóim, ilyenkor, az új esztendő első napjaiban, intézményektől, ismerősöktől, barátoktól olyan sok fali, asztali, kifordítható, összecsukható és még nem is tudom, hogy milyen jelzővel nevesíthető 2017-es naptárt kapok, hogyha mind kitűzném, felakasztanám, leraknám valahová a szobámban, akkor egész évben csak azt érezhetném, hogyan hömpölyög körülöttem az idő.
A naptárak témai rendkívül változatosak: légi felvételek, világháborús emlékművek, néprajzi motívumok, régi kilincsek, korabeli fotók, természeti szépségek, festmények, grafikák és így tovább. Manapság úgy gondoljuk, hogy ez a természetes, hiszen egyre inkább vizuális kultúrában élünk és akkor még nem is szóltam arról a képözönről, amely az idővel kapcsolatban a világhálón és a közösségi oldalakon ülteti el bennünk a függőség csíráit.
Elgondoltam, vajon milyen lehetett a naptárbőség úgy száz esztendővel ezelőtt, és az egyik, ingyenes digitális archívumban megtaláltam a városom nevét újságcímként viselő Csíkszereda című hetilap 1904. január hatodikai, tehát 113 esztendővel ezelőtti számát. És lám csak, ebben ott díszeleg egy keretes hirdetés, és benne mindazok a naptármegnevezések, amelyeket arra az esztendőre meg lehetett vásárolni. És hadd soroljam fel:
?Képes családi naptár.
Regélő bácsi.
A magyar nemzet nagy képes naptára.
István bácsi naptára.
Képes Kossuth naptár.
A magyar ember képes naptára.
Új Cimbora naptár.
Székely Egyleti képes naptár.
Magyar mesemondó naptár.
Kis képes Szűz Mária Naptár.
Magyar gazda naptára.
Képes függetlenségi naptár.
Igazságos Mátyás király naptára.
Kis képes mesélő naptár.
Tündérek naptára.
Irodalmi fali naptár.
Tárca naptár.?
Tehát ha jól számolom, 1904 kezdetén, egyetlen erdélyi kisvárosban tizenhét naptárt lehetett megtalálni, megvásárolni. Ámde a korabeli politikai hetilapban, a hirdetések előtt, az első oldalon ott pompázott egy vezércikk is, amelyből hadd idézek egyetlen bekezdést. Ne feledjük, 1904-ben vagyunk, és íme a szöveg:
„Az éppen most folyamatban levő nagy küzdelemben azon politikai jogelv kezd kidomborodni, hogy a párt, a pártegység mindenek fölött való, és az egyesek nézeteit teljesen alá kell vetni a pártegység mindent magához ölelő kívánalmainak. Pedig teljesen hamis ez a tan, mely középkori bilincseibe szorítja a szabad véleménynyilvánítást, s a pártegység ostorát suhogtatják mindenki fölött, aki merészeli fejét ennek igájába bele nem hajtani. (?) Mi viszont tiszteljük mindenkinek a meggyőződését és megkívánjuk, hogy ezt szabadon, minden befolyástól mentesen nyilvánítsa, és ne csak az legyen a (hit)vallása, ami a mindenkori miniszterelnöké vagy a mindenkori pártvezetőségé, mert ilyen politikai princípiumok mellett visszasüllyedünk az 1848 előtti állapotokba, amikor a küzdelem legfőbb tárgya a gondolatnyilvánítás szabadságának kivívása volt.”
Igen, egyik elődöm írta ezt 1904. januárjában, 113 évvel ezelőtt. A tizenkilencedik és húszadik század fordulója után, abban az esztendőben, amikor édesapám született. Én pedig éppen ma vagyok hetvenkét esztendős, és a születésnapomon elgondolkodom: két nemzedék alatt, két világháborún túl, rendszerek születése és összeomlása után, a felszín alatt, a szabad gondolatok keresésében, vajon ilyen keveset változott volna a világ?