Kedves hallgatóim, jelenünk politikai zűrzavara közepette gyakran nem ügyelünk arra, hogy bizonyos történelmi eseményeket, témákat ne a mai szemünkkel, hanem korabeli jelentéskörnyezetükben idézzünk fel, próbáljunk megérteni.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc ?megünneplését? (a szót erősen idézőjelben használom) idén sem a múlt jobb megértésének, netán ? horribile dictu ? egymás megértésének a szándékával tudták le Budapesten, hanem mindkét oldalon a jelenlegi politikai aktualitásba való átvetítés szándékával. A gyűlölködés kiélésének újabb alkalmaként. Természetesen az elemzők még ennek a megosztottságnak az értelmezésében is megosztottak. Némi hangsúlyeltolódás a kormányoldalon abban volt tetten érhető, hogy mintha a kommunistázás helyét ? akárcsak a világhálón, a szociális hálókon ? kezdi átvenni a balliberálisozás, miközben ugyanazon az oldalon a zsidózás, a másik oldalon pedig a nácizás továbbra is állandója a ?vitáknak?. Talán nem is annyira független ettől az a megdöbbentő tény, hogy míg tíz évvel ezelőtt a budapesti megemlékező nagygyűlésen a nemzetközi élet több mint húsz személyisége, állam- és kormányfő vett részt szolidarizálva a magyar szabadsággal, idén csak a lengyelek tettek eleget a meghívásnak, igaz, ők jókora zászlólengető közönséggel is, amely bizonyára mind egy szálig értette és élvezte a hivatalos beszédet és az általa kiváltott élénkséget.
Kedves hallgatóim, ezzel el is jutottam mondanivalóm lényegéig: ahogy akkor, 1956-ban, úgy most is Magyarországra szegeződik a világ aggódó szeme. Szerencsére ma nem véres eseményekről van szó, hiszen ? csodával felérő módon, és kétségtelenül főleg az Európai Unió érdemeként ? földrészünkön több mint hetven éve nincsenek háborúk, de akkor is érthetetlen dolgok történtek, és azokat sem szabad elfelejteni, mához szóló tanulságaikkal együtt.
Fogalmazzak nagyon keményen: rengeteg magyar vér folyt, áldozat esett akkor magyar kéztől is ? hiszen nem csak a szovjetek lőttek és gyilkoltak, hanem a diverziók nyomán egymás ellen forduló mindennapi magyar emberek is.
Nagyocska voltam akkor, tizenkét és fél éves, ahhoz, hogy megértsem, de persze főleg megérezzem a tragédiát. Azokban a napokban, hetekben pesti rokonok rekedtek nálunk, az erdélyi kisvárosban, napokon át sírva hallgattuk a rádiót, Budapestet és a Szabad Európát, nem tudtuk, mi van a rokonainkkal, és alig volt mit ennünk… A személyes mozzanatokon túl azonban mára ? különösen az 1989-es romániai forradalmat is átélve, amely Bukarestben sodort a sűrűjébe ? megértettem az ilyen gyűlöletkitörések mechanizmusát.
A forradalom, mint közismert, egyetemisták békés felvonulásával kezdődött, miután az október 24-én kihirdetett statárium ellenére sem szűntek meg a rendszerellenes megmozdulások; a szovjet egységek budapesti jelenléte pedig szemmel láthatóan tovább szította az indulatokat. Miközben a magyar elvtársak a sebtiben Budapestre érkezett szovjet elvtársakkal, köztük a rettegett KGB-főnökkel, Ivan Szerovval, továbbá a magyarországi szovjet haderő főparancsnokával, Mihail Malinyin hadseregtábornokkal tárgyaltak a válságról, a tömeg az Astoriától a Kossuth térre vonult ? és akkor, ott kezdődött hatvan évvel ezelőtt, október 25-én az a tömegmészárlás, amely a magyar forradalom véres csütörtöke néven ismeretes.
Sokáig tabutémának számított az a gaztett, s a véres folyamot elindító vérengzés kirobbantójának kilétét mindmáig homály fedi. Mint ahogyan homály fedi azt is, hogy ki volt a felelős a november 4-i szovjet beavatkozás napjáig leadott hatvanegy (!) karhatalmi, illetve szovjet sortűzért, az iszonyú, kegyetlen megtorlásokért.
Azon a csütörtöki napon az Astoriánál, a szovjet katonák még fraternizáltak a békés tüntetőkkel, akik nem is sejtették, hogy sokan közülük a halálba vonulnak. Nem a kommunista rendszer kereteit feszegették, ott még tudatilag senki sem tartott ? de a diktatúra ellen léptek fel, az biztos. Amely a legkevésbé sem volt megértő az ilyen békés követelésekkel szemben sem. Mindamellett pont a Kossuth téri sortűz, amely a Parlament épülete előtti szovjet harckocsizók közül is áldozatokat szedett, jelzi, hogy diverzió történhetett, azt a kezdeti bűntettet nem a magyar politikai vezetés követte el, hanem a szovjet hadsereg és máig pontosan fel nem derített magyar segítőik. Mindenképpen, a Kossuth téri vérengzés fordulópontnak tekinthető a forradalom rövid, nem egészen kéthetes történetében.
Kedves hallgatóim, most arra gondolok, hogy mennyiben tekinthető biztosnak a nép ösztöne, amely a huszadik század két legnépszerűbb vezetőjét az 1956-os forradalom két olyan résztvevőjében találta meg, Göncz Árpádban és Kádár Jánosban, akik közül az egyik a harcosok és az áldozatok, a másik a hatalom haszonélvezői közé tartozott.
A történelem furcsa, és nincs okunk kételkedni benne, hogy hatvan év múlva jelenünk történéseit is sokan furcsállni fogják…