1956 októberében a romániai magyarság legelfogultabban baloldali személyiségei is ösztönösen és azonnal a forradalom oldalára álltak. Budapest népében mindannyian önmagukra ismertek. Úgy érezték (magam is még majdnem kisgyerekként ? és illegalista szülők leszármazottjaként is ? úgy éreztem), hogy ha ott lennénk, mi is azt tennők, amit a budapestiek. Meg voltunk győződve róla, hogy a király végképp meztelen: a magyarországi forradalom a diktatúra vége. Senki nem hitte, hogy a rendszernek lehet morális vagy akár fizikai ereje, hogy nyílt terrorral törje meg egy teljes ország népének akaratát. Sőt azt sem, hogy a magyarországi forradalom megállhat az országhatároknál. Ideát is sokan, főleg a lelkesedésre hajlamos fiatalok elérkezettnek látták a cselekvés idejét. Ekkorra ugyanis már mindenki halálosan belefáradt a ?szocialista tábor? alattomos képmutatásaiba, a hazudozás ocsmány rítusaiba, a félelmekbe, melyeket lelkünk mélyén ráadásul nevetségeseknek és bizonyos értelemben szánalmasaknak is éreztünk. A budapestiek ellenállása mintegy kiemelt bennünket térből és időből. Kiegyenesedtünk, s magyarságunkra büszke román állampolgárokként magunk is az alternatívákról, a jövőről kezdtünk gondolkodni. Valódi cselekvésre persze nem maradt idő. A felszabadultság eufóriája csakis a bukás letargiájába torkollhatott. Erdély virtuális forradalmárait azonban ? a magyarországiakkal ellentétben ? csupán gondolataik, illetve vágyaik, legtöbbször a spontán rokonszenv puszta reflexei miatt büntette a bosszúálló hatalom.
S még csak nem is ez volt a legrettenetesebb. A rendszer működtetői egyszerre azt is felismerték, hogy a szinte átjárhatatlan államhatár ellenére a romániai magyarság továbbra is a magyar kulturális közösség (a térségben hagyományos szóhasználattal: a ?nemzet”) szerves részének tartja önmagát, sőt tényszerűen az is. Ami abban is megnyilvánult, hogy a romániai magyar irodalom képviselői továbbra is azt igényelték, hogy alkotásaik az egyetemes magyar irodalom elidegeníthetetlen részét képezhessék.
Stefano Bottoni, a félig magyar félig olasz származású budapesti történész kutatásai azóta részletesen is kimutatták: a román politikai rendőrség, a Szekuritaté soron lévő 1957-es országos konferenciájának legfőbb témája az úgynevezett magyar és a zsidó nacionalizmus volt. A nyílt társadalmi elnyomás szükségességét nálunk a hatalom nem késlekedett a nemzeti elnyomás ürügyévé konvertálni. A Magyar Autonóm Tartomány sorsa is ekkor pecsételődött meg. Megindult a román pártapparátus és közélet megtisztítása a ? kommunista mozgalom szociológiai jellegzetességei miatt ? valóban túlreprezentált magyar és a zsidó ?káderektől”. S kezdetét vette Kelet-Közép-Európa talán leghatékonyabb és legszétágazóbb besúgóhálózatának kiépítése. Szinte már ennek bázisát is a forradalom teremtette meg. Ugyanis nem volt magyar ember (sőt román is kevés), aki a forradalom sikereinek eufóriájában szűkebb vagy tágabb baráti körben vagy idegenek előtt ne nyilatkozott volna lelkesen az eseményekről, ne tett volna olyan kijelentéseket, amelyeket később ellene fordíthattak, vagy ne hallgatott volna egyetértően mások hasonló kijelentéseinek hallatán. Azaz, ne mulasztotta volna el ?feljelentési kötelezettségének? teljesítését. Mindenkinek volt hát félnivalója. És a történések lelkileg mindenkit megrokkantottak.
A nyugati értelmiség színe-javát a forradalom javarészt megszabadította baloldali illúzióitól. (Hogy ez ott is mennyire nehéz lehetett, azt meggyőzően bizonyítja, hogy az ?emancipáció? máig nem teljesedhetett be. Az illúziók java része Nyugat-Európában ma is szívósan tovább él. Lásd a kommunista terror humanista gyökereiről szóló mitolgémákat!) A kelet-közép-európai baloldali értelmiséget azonban ? alighogy megszabadult ? visszavágták a legsötétebb diktatúrába. Miután fölismerte a rendszer által ráerőltetett szerepek elviselhetetlenségét, tovább és még kínosabban kellett játszania azokat. A szabadság mámorító élményét újra a hazudozás, az önbecsapás, a hamis lelkesedés undorító gesztusaira kellett váltania. Ezt a traumát ép lélekkel aligha lehetett elviselni. A hazugság lelki háztartásunk létfontosságú összetevőjéből (mely korábban is volt) lassan ható halálos méreggé alakult. Igaz, látszólag az életünk függött attól, mennyire ?őszintén” hazudunk másoknak és főként önmagunknak, mennyire tudjuk elhinni: a legocsmányabb képmutatás közepette is lehet, sőt érdemes élni. Akár szépen is. Mérlegeltünk: mit miért, s ha valaki úgy érezte, eléggé nagy a tét, ha el tudta hitetni önmagával, hogy tehetsége, karrierje, a szeretett lény vagy saját ? egyetlen, isten és ember nélküli ? élete megéri mások szenvedését, tehetségének, céljainak, családjának vagy egyetlen életének feláldozását, akkor akár a hatalommal is megköthette alkuit. Akadtak persze (nem is kevesen), akik inkább a börtönt vagy a halált választották, de ők voltak a ? gyakran meg is vetett ? kivételek.
S mindezzel azóta sem vetettünk számot. Mi, a túlélők és a nemzeti kérdés ? a későbbi diktátor, Nicolae Ceau?escu által a kolozsvári Bolyai Egyetem nagy aulájában előkészített ? végleges ?megoldásának? (a német Endlösung kevésbé barbár, de nem kevésbé kíméletlen édestestvérének) haszonélvezői államilag szervezett kirándulásokon ? a besúgóvá gyalázott Szilágyi Domokos szavaival ? ?kimondották akkurát?, hogy a kisebbségi kérdés megoldásában is fejlődtünk. ?De akkorát??
Bűntudatunk máig sem igen van.
Ami nagy vonalakban természetes, hiszen az ember ? Madách Luciferének szavaival ? ?sárból, napsugárból összegyúrva, tudásra törpe és vakságra nagy?. Bűntelenségünk tudata a diktatúrában még többé-kevésbé elfogadható lehetett. (Csak azért többé-kevésbé, mert börtönökben és a társadalom perifériáin éltek köztünk ? látásra elszánt és vakságra gyenge ? bűntelenek is.)
Ma már semmiképpen sem az.