Hétfőn hajnalban, ötvenötéves korában, meghalt Ioan Gyuri Pascu. Ez a kedves fiatalember ? mert nekem az maradt ? annyira közvetlen és népszerű volt, hogy sokan nem is tartották rangos művésznek. Pedig igazi nagy, sokoldalú művész volt, tehetséggel és humorral, remek életismerettel és életörömmel megáldva. Meg szeretettel.
Kedves hallgatóim, azt hiszem, helyesen tételezem fel, hogy nagyon sokan ismerték Ioan Gyuri Pascut magyarok is, már a neve és a feltételezhető magyar származása miatt is. Az az igazság, hogy az édesanyja volt magyar, és még csak nem is egészen az ? mindenesetre Gyuri a magyar részét sohasem tagadta meg, mondhatni a szívében viselte. Így nevezem, ezen a második személynévnek kapott hivatalos becenéven, nem valami bizalmaskodásból, hanem mert mindenki így szólította, román ismerősei, barátai is.
Méltatói nem csak most vannak, nem most bukkannak fel a kegyelet alkalmát felhasználva, hogy nyilvánossághoz jussanak, életében is elismerték: rendkívüli ember és kolléga ? és ?un munte de talent?, vagyis hatalmas tehetség, mondták róla mindig.
Korábban is találkoztunk Gyurival, de amikor Bukarestben 2006 őszén az Új Magyar Szó első számát bemutattuk, s ő is fellépett talpig gitárban, részletesebben elbeszélgettünk. Nagyon jól, helyesen és idegen hangsúly nélkül, tisztán beszélt magyarul. Sokoldalú előadó volt, kiváló hanggal és énektudással, gitártudással, és mint már említettem: humorral megáldva. Gratuláltam neki, hogy olyan gyönyörűen elénekelte a brazil himnuszt Kolozsváron a Brazilia ’94 – Románia ’94 öregfiúk mérkőzésen, 2004-ben, hogy a világhírű brazil játékosok is gratuláltak neki. Sajnos annak a felvételét sehol nem találom.
Viszonylag kevesen tudják, hogy Gyuri Pascu nem csak énekes és humorista volt ? a Divertis együttessel, Tony Grecu vezetésével sok örömet és derűs pillanatokat is szereztek, sőt kemény politikai véleményeket, mondhatni rendszerkritikát is megfogalmaztak ?, de fellépett színpadon is, Caragiale-hősöket alakított, sőt voltak kiváló alakításai filmekben is. Ezért is hitték és mondták sokan, talán joggal, hogy elaprózza magát, túl sokat dolgozik, feláldozza istenáldotta tehetségét az érvényesülés szűk hazai korlátai között a megélhetés aprópénzéért.
Mindegy már, de a művészek végzete így is elérte, már a halála előtt jóval. Ez a végzet: az elfelejtés, a megrendelések-fellépések ritkulása, az elszigetelő magány. Nem tudom pontosan, mennyire volt magányos Gyuri Pascu élete utolsó éveiben, barátai mondják, hogy az volt ? de mintha a halála és annak módja is ilyesmire vall. Hajnalban kihívta az orvost, miközben mindenki tudta, hogy baj van a szívműködésével, az orvos pedig pánikbetegséget állapított meg nála, nyugtatót írt fel, és távozott. Egy óra múlva a mentők már nem tudták feléleszteni, a művész szíve megállt. Most vizsgálat indult orvosi műhiba miatt ? erről a helyzetről a Divertisszel bizonyára kedves kis humoros jelenetet kerekítettek volna, mindnyájunk derülésére.
Így csak nagyon szomorú vagyok, mert elment egy ritka rokonszenves ember ? ritka rokonszenves olyan értelemben is, hogy nagyon szimpatikus emberke volt, és olyan értelemben is, hogy egyre ritkábban találkozni már maradéktalanul rokonszenves emberekkel.
Jó utat, Gyuri, érted ugye, amit mondok ? és most megkérlek, énekelj nekünk valamit arról az érzésről, amely miközben rád emlékeztem, hatalmába kerített engem is: a melankóliáról. Hiszen tulajdonképpen sohasem pánikos voltál, kedves fiatal barátom, csak inkább ? hiszen érted, mi így nevezzük a melankóliát ?: mélabús.