Kényszermunka, kényszerszállás, kényszer társaság ? a Csatorna világa. Ez volt az ötvenes években ? de máig sem szűnt meg. Kincses Elemér darabjával UNITER-díjat nyert. És nyugodtan mondhatjuk: megérdemelte. Mert nem a múltban vájkál, hanem a jelenben ? a mindenkori jelenben, amikor a darabot előadják. Ezt vallja Cornel Mihalache rendező is, aki a Tévészínház keretében színre vitte Claudiu Bleon?, Marian Râlea, Richard Bovnoczki, Adrian Ciobanu, Antoaneta Cojocaru, Radu Amzulescu és Izabela Neam?u ? ismert és kevésbé ismert román színészek közreműködésével. S bár a kommunista múltat idéző történeteket már halálosan unjuk, a könyökünkön jönnek ki, a Csatorna mégis lekötött. Mert azt bizonyította többek között, hogy valójában nincsenek árulók és hősök, mindannyian egy húron pendülünk ? nagyon jók lennénk mindkét szerepben. Csak helyzetbe kell, hogy hozzon valaki bennünket.
Pontosan ezt tették az ötvenes években, amikor a rendszer ellenségeinek kiáltottak ki sok embert, és börtönbe zárták, kényszermunkára hurcolták el őket. És mindig ? akkor is ? az értelmiségiek voltak azok, akiket örömmel sanyargattak. A Csatornában is négy értelmiségi került egy barakkszobába. S a foglyok úgy hitték, megszabadulnak a bajtól, ha állandóan produkálják magukat, mindenki előadja, amit tud. Az egyik Mendelsohn hegedűversenyéből fütyörészett, a másik Hölderlint szavalta vagy Rilkét idéztet. Sőt, volt közöttük egy Báró is, aki antik műveltségét fitogtatta. S ha ez sem segített, akkor sakkot játszottak fejben ? vaksakkot. Abban a cellában igazi úri világ volt. De meddig? Pusztán addig, amíg a börtön vezetői össze nem ugratták az urakat.
Új, tiszta pokrócot adtak a Bárónak, de miért? A társaságban fölmerült, hogy áruló van közöttük. Mert a hatalom nem ad ingyen semmit. Nem is adta ingyen, hanem azért adta, hogy a foglyokat megossza; hogy az értelmiségi urak egymásnak essenek. Újabb ajándék érkezett a Bárónak: egy könyv, majd egy pár vadonatúj német katonai csizma, egy boríték ? üres papírral -, meg nem írt levéllel; papír, amire jelentést írhat. S végül a legnagyobb jutalom: a Báró ezer napja nem látott felesége, az ugyancsak a csatornánál raboskodó Melinda. Hát nem csoda, ha az egyik rabtárs, egy középiskolai tanár, most már olyan gyűlöletre lobbant, hogy megszégyeníthette volna a legszégyentelenebb rabtartót, az Őrt is! ? meg akarta ölni rabtársát.
A hatalom elérte célját. Magához hasonlóvá tette ellenzékét. Hát ma is, nap mind nap láthatunk ilyesmit. Többet között erre figyelmeztet Kincses Elemér a Csatornával. Akinek füle van a hallásra, hallja! És szeme a látásra, lássa! ? Erről ennyit.