Törökországban egyetlen éjszaka leforgása alatt kudarcba fulladt a hadsereg tisztjei által kezdeményezett államcsíny-kísérlet. A nyugati világ megkönnyebbült. Obama elnök és Angela Merkel elsők közt üdvözölte a ?demokratikus államrend megmentését?.
Arról persze nem igen esett szó, hogy ha Erdogan Törökországa ennyire értékes demokráciának tekinthető, mit is kell értenünk demokrácián? Ha a demokratikus világ hangadó személyiségeinek hihetünk, a demokrácia eme fogalmába a sajtószabadság felfüggesztése, az ez ellen tiltakozó újságírók bebörtönzése, a közepes országnyi kurd népesség jogfosztása, sőt módszeres lemészárlása, a demokratikusan megválasztott kurd pártnak a parlamentből való kirekesztése, az Iszlám Állammal kötött üzletek, a korrupció, a szomszédos államok ellen végrehajtott katonai kalózakciók, azaz gyakorlatilag bármi belefér. Arról nem is beszélve, hogy a kurdok Parlamentből való kiebrudalásával Erdogan önmaga számára a kizárólagos hatalom megkaparintásának (azaz az enyhén szólva is sajátosan értelmezett elnöki rendszer bevezetésének) feltételeit is megteremti.
Úgy tűnik, a demokrácia az, ami a hatalmasok hatalmi ambícióinak megfelel. Az Amerikai Egyesült Államok számára Törökország a NATO keleti szárnyának legfontosabb láncszeme, s a török hadsereg egyébként is a ?védelmi szövetség? második legnagyobb, legkorszerűbb, s következésként legütőképesebb hadserege. Törökországra szükség van, a török állam következésként ? Erdogan megdöbbentően antidemokratikus allűrjei ellenére is ? demokrácia.
Erdogan és állama Angela Merkel számára is az Európában zajló politikai játszma egyik legfontosabb ágense. Neki kell a szíriai polgárháború elől menekülő bevándorlókat féken tartania. Hogy Erdogan a szíriai konfliktust és a kezdetben általa is támogatott Iszlám Állam elleni harcot szinte már leplezetlenül a kurdok elleni katonai akciókra használja fel, nem sokat nyomhat a latban. Törökországra szükség van, a török állam következésként ? Erdogan megdöbbentően antidemokratikus allűrjei ellenére is ? demokrácia.
Ezek után már csak az ostobák lepődhetnek meg azon, hogy a nyugati hírtelevíziók, ha ? amúgy mellékesen ? említést tesznek is róla, semmi jelentőséget nem tulajdonítanak annak, hogy az államcsíny-kísérletet lebonyolító katonák az általuk elfoglalt tévéadón sugárzott kiáltványukban Erdogant a demokratikus szabadságjogok felszámolásával, önkényuralmi törekvésekkel, felelőtlen katonai akciókkal vádolták, és a demokrácia visszaállítását tekintették a puccskísérlet alapvető céljának.
A török demokrácia valódi természetét mindennél beszédesebben jelzi, hogy a nép, az Isten (mármint Allah) adta nép a nyugati partnerekhez hasonlóan egy emberként állt ki Erdogan, azaz ismételten: a demokratikus szabadságjogok felszámolása, az önkényuralmi törekvések igenlése és az állami terrorizmus intézményesítése mellett.
Hogy miért? Roppant egyszerű. Erdogan azt a török nacionalizmust képviseli, mely az örmény népesség kiirtásának tényét máig nem hajlandó elismerni, s mely szinte már bevallottan a kurdoknak is hasonló sorsot szánna. Egy ilyen ? nacionalizmustól elvakított ? a kisebbségellenes erőszak kultuszára szocializált népesség könnyűszerrel manipulálható. Erdogan pedig ? a fentieken túlmenően is ? a manipuláció nagymestere.
Egy ilyen embert szinte már kontrollálhatatlan hatalomhoz segíteni legalább akkora veszélyt jelenthet, mint maga az Iszlám Állam. Könnyen az őt manipulálni vélő manipulátorok fejére nőhet. A puccsot megszervező katonák ezt a tényt ismerhették volna fel. Sajnos éppen azzal a néppel nem számoltak, melyet ? ha igaz ? meg akartak menteni. Ez a nép ugyanis többségében továbbra sem a diktatúrától, hanem a kisebbségektől szeretne ?megszabadulni?.
Az persze tény, hogy az államcsíny nem tarozik a demokrácia kellékei közé. Ahogyan az is, hogy ? bár a Nyugat az ún. arab tavasz hasonló csínytevéseit nemrégen még lelkesen köszöntötte ? az efféle forradalmak a demokrácia szempontjából tényleg kétes értékű fejleményeknek bizonyulnak. S mind többen vannak olyanok, akik magát a ? tényleg szembeötlően ?kétbalkezes? ? puccsot is valamiféle a Reichstag felgyújtásához hasonló provokációnak tekintik. Bizonyítani persze senki nem tud semmit. Sem pro sem kontra. Az a jól szervezett felfordulás, mely e pillanatban egész Törökországot betölti, egyébként kitűnően alkalmas arra, hogy a hatalom birtokosai a nyomokat ? ha lennének is ? eltüntethessék.
Erdogan ? nem lehet kétséges ? irgalmatlanul leszámol majd nem csak a valóságos vagy megtévesztett lázadókkal, hanem mindenkivel, aki útjában állhat. Erre utal a szinte teljes bírói kar elbocsátása, a hadseregben zajló tisztogatás, a halálos ítélet visszaállításának kilátásba helyezése. Erdogan e pillanatban ? amerikai figyelmeztetések ide vagy oda ? bármit megtehet, hiszen, lám, életére törtek, de ő, a török lélek megtestesítője, ismét győzedelmeskedett! A török népnek pedig, hiszen csupa ellenség ? görög, kurd, bolgár, iraki, szíriai, orosz, sőt hazaáruló török ? veszi körül, folytonosan új és új győzedelmekre van szüksége. S úgy tűnik, ezeket a győzedelmeket a harcias civilek a zömmel békésebb katonáknál hatékonyabban beszerezhetik.
S ebben találhat egymásra a nyugati és a török demokrácia. A ?legitim? erőszak, azaz a mind kontrolálhatatlanabb hatalom kultuszában.