A rendszeres időközönként megtartott helyi jellegű választások rengeteg és nagyon szerteágazó területen fejtenek ki hatást a helyi közösségekre, és végső soron az egész társadalomra, megmutatják, azt is hogy hol tart ma, és azt is, hogy merre veszi irányát. A választások (nagymértékben vagy egy kicsit) mindig egy-egy szakasz végéről és egy új kezdetéről szólnak, nem érdemes eltúlozni ezt a gyakran hangoztatott tényt, viszont elhallgatni sem érdemes, hiszen életbevágó momentumok az ilyenek. A közösségek történetének alakulását alapvetően befolyásoló politikai folyamatok legláthatóbb pillanatairól beszélünk, szerencsés esetben, számadásról és tervek ismertetéséről a politikai idő folyásának, a közéleti cselekvés alakulásának struktúrát adó mandátumokról. A választások azok a kiemelt pillanatai a politikának, amikor a választott képviselet és a szavazó négyévente egyszer, szemtől szemben találkoznak és amikor ez utóbbi van viszonylag hatalmi helyzetben, és az előljáró a kiszolgáltatott, az aki voksokért, ha nem is esdekel, de kéri azokat, és cserében ígér. Ugyanakkor a választások a régi képviselet visszahívása és az új felhatalmazása, annak az erős politikai eszköznek kell(ene) lennie, amikor gátat lehet vetni a hatalomnak, különösen az azzal való visszaélésnek, amikor a civilek és hatalom nélküliek fölléphetnek a hatalmasok ellenében, amikor közvetlenül beleszólhatnak a képviselet és a képviselők dolgaiba.
Mielőtt legyintenének és hegyi beszédként lefumigálnák kijelentéseimet, hadd jelezzem: magam is tudom, hogy a leírás ideáltipikus, azaz olyan időkre és helyekre vonatkozik, melyek aligha valóságosak, nem a meglévő valóságról (a Sein-ről), hanem az ideálisról, a kívánatosról szólnak, arról, ahogy a dolgoknak lenniük kellene (a Sollen-ről). Ezzel szemben tudjuk és tapasztaljuk, hogy a választási eljárás és a kampány igen gyakran és nagyon sok helyen politikai karnevál, groteszk színjáték, jelmezes népünnepély, harsány ki- és fölvonulás, melyben a hagyományos, a megszokott szerepek fölcserélődnek, a dolgok rendje ? egy megadott időre és korlátozott térben ? megváltozik. Álarcok kerülnek elő a sufniból és járják harsány táncukat, és álarcok hullnak le, látni engedve, amit addig az ?úri modor?, a hatalmi szerepek színjátéka, a köznapok szürkesége eltakart, megmutatva a politikusok/előljárók ?másik? arcát, pillanat amikor a hatalom úgy tesz, mintha a néppel barátkozna, mintha egy asztalnál ülne, ugyanazt a főtt kását enné, s még böffentgetne is melléje. Mondom a választások sokszor csak arról szólnak, hogy a hatalom úgy tesz, mintha engedné magát meg-, illetve legyőzni a választópolgárok által, nem egyszer azért, hogy azután megújult erővel térjen vissza a saját hatalmi érdekeihez, hogy legitimitást szerezzen ahhoz, hogy tovább basáskodhasson a sokak fölött, hogy az elöljárók visszaéljenek hatalmukkal, hogy bebetonozzák azt, hogy újabb álarcok mögül nézzennek le ránk a megerősített fölsöbbségtudat kaján vigyorával.
Nem állítom, hogy a most folyó választási procedúra és a kampány mindenhol csupán politikai karnevál (afféle az ókori Rómát idéző Saturnalia, melynek elteltével minden visszaalakul régi önmagává), de azt igen, hogy távol áll az ideálistól. Kezdve az új szabályozástól, mely a szavazatok szétszóródásának és a kevesebb legitimitásnak kedvez, és bezárólag a megfélemlítettségből, no meg a fellengzős magabiztosság keverékéből származó jellegtelen kampányig. Nincs értelmes közvita (talán Bukarestet leszámítva) és föl sem merül az eddigiek elszámoltatása, de igazi politikai programokat sem látni, olyanokat melyek legalább a megvalósíthatóság és a közhasznúság lehetőségével kecsegtetnének, és túlontúl sok az ?egzotikus? jelölt, a karneváli figura, és a láthatatlan ?biztos befutó?. A helyhatóságok tevékenységét pusztán fizikai/infrastrukturális fejlesztésekben elgondoló ? kampányokban épül a legtöbb autópálya, víz- és csatorna vezeték, iskola, óvoda, kórház és játszótér, stb. , no nem betonból, aszfaltból téglából és acélból, hanem szavakból ? legtöbb jelöltnek eszébe sem jut, hogy vannak/lehetnének más prioritások is. Amit a legkevésbé látok a tervek között, az a helyhatósági tevékenység megújítása, modernizálása, mondjuk az e-adminisztráció bevezetése, a participatív-büdzséképzés, elszámoltathatóság és az átláthatóság növelése, az engedélyeztetési eljárások egyszerűsítése, az egyablakos ügyintézés, a kapcsolattartás és tájékoztatás új formáinak létrehozása, a bürokratizmus csökkentése, stb. Jellemző, hogy még akik újító szándékkal lépnek föl, azok sem képesek fölvetni sem, a máshol már rutinszerűen működő új adminisztrációs formák kérdését (tisztelet a kevés kivételnek) és ez sokat elárul elmaradottságunkról, és sok esetben az elszigeteltségről is, melyben hétköznapjainkat éljük. Kevés, nagyon kevés a tudás, az adminisztratív know how a helyhatóságokban, és az innováció, az új megoldások keresése, ha egyáltalán lehetséges, még attól is kevesebb. Úgy tűnik az innováció, az új iránti nyitottság nem trendi, nem divatos tájainkon, nekünk a régi rossz beidegződések, mentalitások, a jó korrupt adminisztráció megörzendő érték(és erre a maradi tradicionalizmusra hallatlanul büszkék is vagyunk!), a merre tovább kérdése el sem hangzik. Viszont annál nagyobb a múltbaforduló hajlam, sok helyen a hangadóknak a múlt a jövő, mégpedig egy olyan múlt, mely fogolyként tart, kezünk-lábunk megköti, esélyt sem ad a változásra, a megújulásra. Erre a rosszul kondicionált, demokratikus politikai kultúrával nem rendelkező választók is vevők, különösen ott, ahol semmi más csak etnikai mozgosítás folyik, mindkét oldalon, a múlt szimbolumainak újboli kisajátítása, anélkül, hogy ezek priorítását, előremutató jellegét (ha ugyan van nekik?) egyáltalán fölvetnék.
Mégsem haszontalan dolog résztvenni a voksoláson, mint ahogy nem értelmetlen leírni az ideálisat, hiszen egyébként mihez mérhetnénk a ?világot?, még a legeltorzultabbat is. A távolmaradók úgy járnak, mint az egyszeri emberek, akik végigizgulják a lottóhúzást miközben eszükbe sem jut, hogy ők maguk még szelvényt sem váltottak, hogy nyerhetnének? Meg aztán a politikai hatalomátruházás, az elöljárók ki- és megválasztása, annak eredménye, mindenkire kihat, azokra is, akik távol akarják tartani magukat a ?rusnya politikától?, hiszen ezzel nem tesznek mást (Max Webert parafrazálva), minthogy másokra ruházzák át azt az egyetlen lehetőséget, amivel beleszólhatnának: saját voksukat adják és ezzel engedik profitálni a magánhasznukat leső korrupt politikusokat. A politikai folyamat nem áll meg, hanem mások döntései alapján folytatódik, egyszóval illuzórikus azt gondolni, hogy a távolmaradás, a részvétel megtagadása jobbá teszi a világot, miközben persze, opciót fejez ki az is, csakhogy, ha úgy tetszik passzívat, a feladást közvetíti. Mintegy igaznak és valósnak ismeri el a politikai karnevált, érzése szerint nem vesz részt benne és a partvonalról nézi azt, de közben éppen mert passzív fogyasztója, és többnyire kárvallotja annak, még a dolog kellemes, bizsergető érzéséből sem részesül.