Hogy a mai európai politika cseppfolyós állapotban van, az ma már evidenciaszámba megy. Európa és jelesül Németország politikai döntéseit két teljességgel megbízhatatlan államra, Görögországra és Törökországra alapozza. Az egyik a gazdasági csőd határán imbolyog, a másik ? Erdogán hatalmi ambícióiból fakadóan ? a politikai káoszt, sőt súlyos, a NATO-t is implikáló háborús konfliktusokat kockáztat.
Mindez azonban az Unió hatalmi elitjét és Németországot nem nagyon látszik aggasztani. Kitartanak a migrációra vonatkozó eredeti szándékaik mellett, s ezzel a tagállamokat is egymásnak látszanak ugrasztani.
A közös felelősségvállalás persze fontos érték. Az is tény, hogy az Uniónak ki kell vennie részét az Észak-Afrikában kialakult (egészen pontosan kialakított) humanitárius katasztrófa orvoslásából. A menekülteket közösen kell befogadnunk. De ennél is fontosabb lenne, hogy a katasztrófa kiváltó okait, a háborús konfliktusokat és a környezeti válság következményeit kellene megszüntetnünk, illetve mérsékelnünk.
Teljesen más kérdés, hogy a katasztrófa-súlytorta országokból való elvándorlás a mind súlyosabb munkaerőgondokkal szembesülő nyugati államok problémáinak enyhítésére is lehetőséget teremt. De mindent egyetlen kártyára tenni fel kockázatos politikai felelőtlenség. Ráadásul egyfajta ugrás a sötétbe, hiszen, azt még senkinek sem sikerült bizonyítani, hogy a mai migránsok ugyanazokkal az eszközökkel, ugyanazzal az ideológiával integrálhatók az (egyelőre) többségi társadalmakba, mint egy két évszázaddal ezelőtt. Az sem tisztázott, hogy mi történhet, ha az európai elit ideológiai feltevései tarthatatlanoknak bizonyulnak.
Ilyen körülmények közt szinte már magától értetődő, hogy az európai unió jobboldali orientációjú pártjai a legkülönbözőbb formákban és keretek közt próbálják újraszervezni önmagukat, sőt kisebb-nagyobb ?nacionalista internacionálék? is kialakulni látszanak.
Itt nem csak az ún. Visegrádi Államok, baltiakkal és balkániakkal, sőt perspektivikusan Ausztriával is kiegészülő szövetségére gondolok. Bár sokan vélik úgy, hogy ez a szövetség nem pusztán konjunkturális természetű. Mély és hosszú távú érdekek állnak mögötte, melyek idővel a nem kevésbé mély történelmi ellenszenveket, sőt ellenséges indulatokat is felülírhatják. Német-francia relációban, tehát az Unió szívében is különös jelenségek játszódnak le. Franciaország második legjelentősebb politikai pártja Marie Le Pen Nemzeti Frontja és Németország harmadik legjelentősebb politikai alakulattá erősödött Alternatíva Németországért elnevezésű pártja is keresi egymással kapcsolatokat.
Ez német részről nem egyszerű dolog, hiszen a német sajtó a francia Nemzeti Frontot a franciáknak kijáró tapintattal ugyan, de mindig is szélsőjobb alakulatként emlegette. Ugyanennek a sajtónak a szemében az Alternatíva Németországért is idegengyűlölő, de még mindig nem szélsőjobboldali. Ezért aztán Marie Le Pen és Frauke Petry, a két pártelnökasszony állítólagos kapcsolatfelvételének híre, az Alternatíva vezetőinek egy részét is megrémítette. Egymást követik a nyilatkozatok és ellennyilatkozatok. Frauke Petry azzal érvel, hogy a két pártot az európai népek identitásának megőrzésére tett erőfeszítések, az amerikai-kanadai-európai szabadkereskedelmi egyezmény elutasítása, az amerikai külpolitika iránti egyoldalú elkötelezettségről való leszakadás szándéka hozzák közel egymáshoz. A kapcsolatfelvétel hírét azonban, bár azt Marie Le Pen a Figaróban már közzé tette, Petry egyelőre még tagadja. Aminek egyik oka az lehet, hogy a párt türingiai frakciójának vezetője Björn Höcke nyilvánosan bírálja az ötletet, s az országos társelnöknek Jörg Meutennek is ?erős fenntartásai? vannak. Az alelnök Beatrix von Stork meg éppenséggel azt kifogásolja, hogy a Nemzeti Front gazdaságpolitikája erősen szocialista irányultságú.
Petry férje Marcus Petzel azonban, aki maga is a párt fontos embere és egyben európai tanácsi képviselője máris jelezte, hogy pártja nevében az Európai Parlament Nemzeti Front által dominált frakciójához fog csatlakozni.
A jelek tehát arra utalnak, hogy az európai bürokraták és a német kancellár folyamatos balfogásai nyomán (melyek közül legdöbbenetesebb a ?menekültek? visszautasítása esetén befizetendő évi 250 000 euro) tovább fog erősödni az európai jobboldal. Aminek persze lehetnek pozitívumai is. A hatalom közelébe kerülve ugyanis a szélsőjobb is arra kényszerül, hogy fokozatosan ?szobatisztává? szelídüljön. S a jobboldali hatást ellensúlyozandó, a szocialistáknak és a liberálisoknak sem igen marad más választásuk, minthogy visszataláljanak valamikori önmagukhoz.
Hogy a kellemetlenebb alternatívákat ? mert azok is vannak ? egyelőre ne is emlegessük.