A Párizsi Klímacsúcsot megelőzően sok szó esett az éghajlatváltozásról és annak következményeiről. A ?klímapánik? legvehemensebb kritikusai ? akik mögött, mint fokozatosan beigazolódott, nem ok nélkül gyaníthattuk a nagy olajcégek képviselőit ? általában azzal érveltek, hogy a földtörténet folyamán hasonló mérvű, sőt a jelenleginél jelentékenyebb klímaváltozások is meglehetős gyakorisággal következtek be. Ami azonban ezeket az ellenérveket megingatta, az főként az időskála volt. Korábban ugyanis a változások a mi történelmi időskálánkkal összemérhetetlen földtörténeti időskálán következtek be. Manapság azonban a folyamatok a társadalomtörténeti időskálán is jól érzékelhető gyorsasággal és gyorsuló tempóban zajlanak.
Ma már kételkedő hangokat ritkán hallani. Legfeljebb akkor, ha a katasztrófa megelőzésének esélyeiről esik szó. Az ember ugyanis alkatánál fogva halogató, sőt konzervatív lény. Mindig csak az utolsó pillanatokban, s általában fatálisan megkésve cselekszik. Az igazán nagy horderejű döntéseket a világ csaknem minden nemzete az utolsó pillanatokban hozza meg, ahogyan azt mi, magyarok is a Trianont megelőzően, az utolsó pillanatban kínáltuk fel az autonómiákat, akkor amikor már késő volt, amikor más választás gyakorlatilag nem is maradt. Az ugyanabból több ? pszichológiából ismert ? tétele, azaz a korábban bevált, de időközben fatálisan elavult megoldásokhoz való görcsös ragaszkodás minden hatalmi elit örökletes betegsége. A hatalmasok bukásukig ragaszkodnak megszolgáltnak vélt előjogaikhoz.
Csakhogy a mai helyzet leghátborzongatóbb sajátossága éppen az, hogy a mai válság elitváltással megoldhatatlan. Minden jel arra vall, hogy effélére ma már nem lenne idő. Ha a jelenlegi gazdasági-politikai elitek nem hozzák meg késedelem nélkül azokat a radikális döntéseket, melyek a globális felmelegedés lassításához, majd megállításához szükségesek, a klímaváltozás megállíthatatlanná válik.
Az ?alternatíva? a földi pokol. A legnagyobb katasztrófát nem az óceánok és a tengerek szintjének már ma is tapasztalható emelkedése, New York, Velence, Németalföld, és megszámlálhatatlan egyéb part menti város, sziget, szárazföld elvesztése jelenti, hanem a városi civilizáció mint olyan globális összeomlása. A városok jelentős része már ma a lakhatatlanság határán vegetál. A háztetők és az úttestek által elraktározott, majd később visszasugárzott hő, a klímaberendezések és a közúti forgalom hő-kibocsátása ? az átlaghőmérséklet növekedésével társulva ? a szó szoros értelmében pokoli hőhullámokat eredményezhet. 1995-ben csak Chicagóban 700 ember esett áldozatul az egyhetes hőhullámnak. Pedig az csak szelíd bevezető volt ahhoz, ami a továbbiakban következhet. Los Angeles máris elérte a rettegett globális klímahatárt. A város évi átlaghőmérséklete az utóbbi évtizedekben két fokkal növekedett. S történik mindez annak ellenére, hogy Amerikában és Kanadában a helyhatóságok az épületek tetejére újabban zöldövezetekké alakított tetőteraszokat terveznek. Szisztematikusan. Nagyvárosonként máris több százezer négyzetméter zöldövezetet alakítottak ki, melyek egyrészt a hő jelentős részét a fotoszintézis folyamatában elemésztik, másrészt a növényi beporzást végző rovarok számára is életteret teremtenek. A növényvilág a csapadék nagy részét is fölfogja, s ezzel az áradások mértékét is csökkentheti. Ily módon 40 fokkal csökkenthető a tetők felmelegedése. Ráadásul a zöld tető szigetel is, s ezzel csökken a hőt kisugárzó klímaberendezések működési ideje is.
Sajnos, a klimatikus folyamatok túlságosan összetettek ahhoz, hogy a mérnökök minden szempontot figyelembe vehessenek. Az egyensúly, melyet a spontán természeti folyamatok évmilliók óta fenntartanak, mérnöki kalkulusokkal gyakorlatilag megtervezhetetlen. Hiszen mindig vannak előreláthatatlan ellenhatások is. A zöld tető nappal hűt, éjszaka azonban melegít. Ráadásul a szél ? nappal is ? még azelőtt elfújja a hűvösebb levegőt, mielőtt az az út szintjéig ereszkedhetne. A ?hideg tetők? miatt csökkenhet a csapadékmennyiség is, kevesebb nedves levegő szállhat föl, mely csapadékot képezhetne. Márpedig maga a csapadék ? a párolgásról nem is beszélve ? szintén hűt.
Az igazán megbízható megoldás tehát továbbra is az üvegházgázok mennyiségének, s ezzel a globális felmelegedésnek a mérséklése lehetne. Mérvadó szakemberek, például a német Anders Neverman ? akivel nemrégen a Spektrum című tudományos magazin készített vaskos interjút ? bár maga is látja a katasztrofális veszélyeket, még mindig optimista. A 24. órában vagyunk, véli ő is, de mert a párizsi csúcson sikerült az alapvető kérdésekben dűlőre jutni, ha a hírhedten sok káros anyagot kibocsátó országok, mint az Amerikai Egyesült Államok és Kína is, az európai államok zöméhez hasonlóan a megújuló energiaforrások mellett teszik le a garast ? s a csúcsot követően úgy tűnhetett, hogy valóban így lesz ? az átlaghőmérséklet két fokos növekedése meggátolhatóvá válhatna.
A csúcs valamiféle eufóriával zárult. A résztvevők olyan döntéseket fogadtak el, melyek a ?természet ember általi leigázását?, a leigázók ? minden korábbinál irgalmatlanabb ? ligázását, azaz a természet ? szó szoros értelmében ? megsemmisítő ?bosszúját? háríthatná el. Azóta azonban a környezetvédelem kérdésköre a biztonság, a terrorelhárítás, és a többi ? szintén általunk előidézett ? jelenségek árnyékában ismét másodlagossá vált.
Rendőrségre, katonaságra, titkosszolgálatokra kell a pénz. Még akkor is, ha a klímaválság áldozatainak száma hova-tovább sokszorosan meghaladja a terrorizmus áldozatainak számát. De ez ismét keveseket érdekel.
Pedig a szó fizikai és szociológiai értelmében vett hőhalált a legrafináltabb titkosszolgálatok sem lehetnek képesek feltartóztatni. Annál is inkább, mert ? a horribilis ráfordítások ellenére ? még magát a terrorizmust sem igazán sikerül.