Nemzedékek közt soha nem tátongott még ennyire mély szakadék.
Annak ellenére sem, hogy minden válságperiódusban elszabadul az idő. A kiút keresése során a gondolkodó elmék jelentős része (akkor is főként a fiatalok) egyszerre olyan utakra lelnek, melyek az idősebb generáció számára nem csak elképzelhetetlenek, de jobbára felfoghatatlanok is. A nemzedékeket azonban akkor is erős szálak fűzik egymáshoz, hiszen a tagadás is kötődés. Az önmagukat a jövő hírnökei gyanánt aposztrofáló fiatalok ezekben a korokban éppen azzal kötődnek a múlthoz, hogy vehemensen tagadják azt. Hiszen ezzel maguk is a múltból indulnak ki.
Manapság mintha minden kapcsolat megszakadt volna. Tudomást sem veszünk egymásról. A múlt a fiatalok többsége számára egyszerűen nem is létezik. Vagy ha igen, hát tökéletesen érdektelen. Ezzel azonban az idősebb generáció is leszakad a jövőről. Állítás híján neki sincs, amit vitatnia. A dolgok nélküle történnek. De ez, sajnos, fordítva is igaz. A fiatalabb nemzedékek sem maguk alakítják a jövőt. Egyfajta arctalan jövő alakítja őket is. Amint azt számos nyugati filozófus, antropológus, szociológus véli, mindannyian sodródunk az árral. Alkalmazkodunk.
Az intellektuális karriereknek manapság egyetlen titkuk van, a legújabb divatok szolgai követése. A viták merőben fölöslegesek. A nézetek konfrontációja illetve egyeztetése talán ma sem lenne lehetetlen, csakhogy nem aktuális.
Mindez bennünket, romániai magyarokat többszörösen is érint.
A fiatalok nem csak az idősebb generáció eszményeit és eszmevilágát tartják menthetetlenül meghaladottnak, de magát a kisebbségi kultúrát is, mely szintén vidékekre hullt szét. A kolozsvári történések ma már alig befolyásolják azt, ami Sepsiszentgyörgyön vagy Csíkszeredában történik. A Helikon vagy a Korunk el sem jut a Székelyföldre, ahogyan a Látót sem igen látni Kolozsváron vagy Nagyváradon. S ezen a minden területi kötöttségtől mentes online kultúra sem túl sokat változtat, legalábbis egyelőre.
Mindennek azonban korántsem az lett a következménye, hogy jobb híján a hagyományos közösségek szerveződnek újra. Az élő emberi kapcsolatokra alapozott közösségek helyét is egyre inkább a legtöbbször elvont, pusztán a másik közösség tagadása gyanánt megfogalmazódó, nemzetinek nevezett kötődés váltja fel. Legalábbis látszatra. Hiszen a legújabb offshore-botrány is azt jelzi, hogy a nemzeti keretek közt zajló politizálás is egyetlen elvont ? gyakorlatilag a legelvontabb ? érték, a pénz szolgálatában áll.
Közben azonban egy olyan folyamat zajlik, mely embervoltunkra is életveszélyes. Jól érzékelhetően a nyelv mint olyan válik merőben fölöslegessé. A Guttenberg-galaxist a vizuális kultúra jól érzékelhetően fölöslegessé teszi. A szót a kép helyettesíti. A szó elvonatkoztatás, a fa fogalma minden fát megjeleníthet, a kép azonban egyedi, a konkrét megismételhetetlen fa. Azaz a pillanatnyi látvány. A vizuális kultúrában csak a pillanatnak van realitása. A kép jelen, nincs sem múltja sem jövője. Először a Nagy Történetek múlnak ki, aztán sorra a kicsik is.
Hogy a nyelvi műalkotás valóban végóráit éli, teljesen nyilvánvaló. A csíkszeredai antikváriumban ma már a magyar- és világirodalom remekművei 1-től 5 román lejig terjedő árfekvésben beszerezhetők. A kutyának sem kellenek. Pedig a Sapientián román-angol és angol-világirodalom szak is üzemel, de a város maga is a Székelyföld (egyik) kulturális fővárosa. Shakespeare összes művei két (egyébként valóban remek) Csiki Sör áráért beszerezhetők.
Ez a kultúra árfolyama. Nem a magyaré, az egyetemes kultúráé is. Hogyan lehet ilyen világban a magyar nyelvhez ragaszkodni? Ha a nyelv mint olyan siralmas ócskaság, milyen esélyeink vannak arra, hogy a magyar nyelvben és kultúrában megmaradhassunk?
A kérdés szónoki. Nem is várok választ rá.
A?a e la vie, ahogyan román barátaink a rájuk jellemző zseniális humorérzékkel a francia ce la vie-t honosították. Igen, a nyelv múltán maradunk a borral. A részeg ember legfontosabb jellemzője pedig az, hogy nem lát ki a szemén. Csak önmagát, önnön jelenét, önnön személyiségét látja. Arról persze fogalma sincs, hogy egy olyan nyelvtől akar bennünket megfosztani, mely hova tovább nem is létezik. Természetesen azt sem tudja, hogy a ránk erőszakolandó nyelv is (az összes többihez hasonlóan) végóráit éli.
Ami persze nekünk sem vigasz. Sőt, nekik is csak látszólag az.
Lendvai Éva halál előtti mondatai jutnak eszembe. Rettenetes megöregedni. Ennyire rettenetes azonban még soha nem lehetett. A korábbi korok öregeinek még nem kellett szembenézniük a hieroglifák, sőt a fonémák előtti ?nyelvállapothoz?, valamiféle minden kétértelműségtől (azaz a manapság eléggé el nem ítélhetőnek tekintet vitától) mentes testbeszédhez való visszatérés rettenetével.
Nekünk, úgy tűnik, hova-tovább ezt is meg kell tennünk.