A globalizáció félévszázados diadalmenete sokakban azt a hitet ültette el, hogy a nemzet mindkét jelentésében, kulturális és állampolgári közösségként is meghaladott fogalom. Számos jelenség szólt a mellett, hogy ez a vélekedés megalapozott. Az új, a nemzetek keveredésén alapuló világrendet hívei multikulturalizmus gyanánt emlegették és abban a hitben éltek, hogy a kulturális vagy állampolgári identitások szabadon váltogathatók, mindenki azzá válik, amivé válni akar, s egy idő után az egész emberiség gyakorlatilag ugyanazt a nyelvet fogja beszélni, ugyanazt a kultúrát vallja magáénak.
Hogy melyik lesz ez a nyelv és kultúra, az angol, a kínai, a hindu, a spanyol? (a francia időközben elhagyta a színteret), arról illett szemérmesen hallgatni. Ahogy sok minden egyébről is. Egyebek között arról, hogy maga az állítólagos multikulturalizmus sem egyéb, mint az uralkodó kultúra vagy kultúrák térhódításának puszta eszköze. Többkultúrájúak ugyanis kizárólag a kisebbségiek, a gyöngébbek és elnyomottak lehettek (egészen pontosan: nekik kellett azzá lenniük), az angolok, akárcsak egykor a franciák, beérhették diadalmas monokultúrájukkal.
A multikulturalizmus ? általa alaposan félre is értett ? eszméjét Angela Merkel nem ezért tagadta meg ugyan, de ő volt az, aki (a jó német hagyomány szerint) ismét ?tiszta vizet öntött a pohárba?. A kultúrák együttéléséről szó sem lehet, aki Németországban akar letelepedni, annak nem csak a német nyelvet, kultúrát és szokásokat kell maradéktalanul elsajátítania, de magával hozott identitását a lehető leghamarabb el is kell felejtenie.
Úgy tűnik azonban, hogy a dolog nem ennyire egyszerű. A globalizációból ugyan a nyelvek és a kultúrák világméretű keveredése következhet (és következik is), ez azonban korántsem jelenti a nemzeti identitások eltűnését. Sőt, minél nagyobb a keveredés, minél fenyegetőbb az egyszínűség réme, az ember annál inkább és mind kétségbeesettebben elkezd ragaszkodni elhagyott vagy elhagyottnak vélt identitásához, voltaképpen személyiségéhez.
Efféle jelenségeknek nem először lehetünk tanúi a történelemben. Az emberiség ? kulturális hovatartozásoktól függetlenül ? hosszú évezredeken át meg volt győződve róla, hogy a Föld a Világmindenség közepe, és a bolygót ? értelmes, s következésként a természet fölötti uralomra jogosított lény gyanánt ? benépesítő ember a teremtés koronája. Kopernikusz világra szóló felfedezése, mely a Földet közönséges bolygóvá degradálta, az ember Világmindenségben betöltött szerepét kérdőjelezte meg ? a kortársak jelentős részében páni félelmet keltve. Érthető, hogy a hagyományos világkép képviselői erre a rettenetesnek tűnő ?szentségtörésre? máglyákkal reagáltak.
Később azonban az is kiderült, hogy Kopernikusz tana a Földet s vele az embert ?? nemcsak a Mindenség középpontjából lakoltatta ki, de egyszersmind annak perifériájára is taszította. (A Föld ugyanis egyike az 500 millió galaxishalmazt alkotó több mint 100 milliárd galaxis 2 milliárdszor billió napja körül keringő bolygóknak.) Elviselhetetlen gondolat, mely az embert a teremtés koronájából ? a Világmindenség ?végtelen térségeinek hallgatása? közepette ? magányos, jelentéktelen, egy véletlenszerű és értelmetlen létezés szeszélyeinek kiszolgáltatott lénnyé alacsonyította! A gondolat annál is elviselhetetlenebb volt, hogy Luca Pacioli és nyomában Leonardo da Vinci még úgy vélték, hogy az emberi test az aranymetszési hányados révén a Koszmosz legszentebb törvényeinek összefoglalása, azaz az ember természettudományos aspektusban is egyfajta istenképmás.
A teremtett világként értelmezett természet (a kozmikus harmónia) fokozatos elvesztése valóban magának az istenképmásnak az elvesztésével járhatott volna. Ennek azonban (legalábbis laikus változatban) épp az ellenkezője következett be. Az emberben nem a jelentéktelenség lehangoló tudata, még csak nem is a teremtett világ hatalmassága és nagyszerűsége által kiváltott pascali szorongás és a teremtővel szembeni alázat vált uralkodóvá, hanem a mind hitetlenebb gőg és önimádat. A modern ember, akárcsak a görög mitológia Nárcisszosza fokozatosan, de jól érzékelhetően az önszeretet forrásvizébe fullad. A természeti világ iránti érdeklődés csökkenése (amint az Hans Blumenberg megállapítja) az emberi személyiség mértéktelen felértékelődésével jár.
Úgy érzem, ugyanez történhet a nemzet fogalmával is. A globalizmus ?internacionalistán? nemzetellenes ideológusai épp a szándékolttal ellentétes hatást válthatják ki. Az egészséges nemzettudatot (szobatisztább megfogalmazásban: a hazafiságot) ismét a nemzetüket végveszélyben látó kulturális és állampolgári közösségek irracionális félelmeivel, a nemzeti gondolat talán a korábbiaknál is betegesebb és embertelenebb változataival fogják felcserélni.
A történelem ingájának ugyanis, minél erőszakosabban lengetjük balra, annál feltartóztathatatlanabbul kell majd jobbra lendülnie.
Sajnos.