Szélsebesen pörög a korrupció-ellenes ügyészség (DNA) malma, bár alig tudjuk, hogy valójában mit is őröl. A főügyész éves beszámolója az ügyek és megvádolt személyek számának látványos megnövekedését hozza, és a számadatokból kiderül, hogy összesen mintegy 11.000 dosszié került a hivatal látókörébe, a kivizsgálások és vádemelések különféle szakaszába, és ezek nyomán, mintegy fél milliárd eurónyi okozott kár lett megállapítva. Más kérdés, hogy a megfelelő jogi és intézményes keretek, valamint eljárások hiánya miatt, behajtva ebből csak egy elenyésző töredék lett. Ha a legutóbbi időkig úgy tűnhetett, hogy van korrupció, de korruptak nélkül, akkor most az látszik, hogy vannak korruptak számosan, viszont nincs, vagy behajthatatlanok az okozott anyagi károk. Ezért a korrupció ellenes föllépésbe fektetett pénz és energia nem térül meg, annak anyagi természetű haszna nem válik láthatóvá, s következésképpen a morális dimenziója sem. A másik vonatkozása a DNA drasztikusnak tűnő föllépésének, hogy a korrupció tüneteire próbál válaszolni, anélkül, hogy a mélyen fekvő okokat föltárná, illetve orvosolná. A korrupció-ellenes föllépés hatékonyságának csak egy pártok- és intézmények, parlament és kormány, elnök és miniszterelnök, stb., közötti konszenzus lehetne a garanciája. Többek között az, hogy az integritásért, egyfajta átlátható és egyértelmű morális kódex jön létre és kezd el működni a pártok szintjén, és senki nem használja ellenfelei lejáratására a korrupciós ügyeket. Hogy nem lesz politikai és médiabefolyás az igazságszolgáltatás terén és az gyorsabban fogja végezni a munkáját és nagyobb hatékonysággal. A parlament záros határidőn belül módosítja a nem eléggé egyértelmű, zavaros és alkalmazhatatlan törvények, végrehajtási utasítások és eljárások egész tömegét. Elnök és kormány pártkötődéstől függetlenül egyetértve kellene közösen föllépjen a korrupció ellen, támogatva annak visszaszorítását, nemcsak az ügyészség/bíróság, hanem az adminisztráció rekrutációs eljárásaitól kezdődően a különféle ellenőrző szervek munkájának átvilágítása és korrekt működésének fölvigyázása terén is. A korrupció roppant komplex jelenség és az ellene való föllépés sem lehet egysíkú, egy intézményre hárítva, de parttalan eljárás sem. Sőt a kampánynak időben is határt kell szabni, mondjuk úgy, hogy visszamenőleg csak egy adott időpontig legyenek kivizsgálások (ezt a személyzet- és forráshiány is indokolná), és az ügyek minél hamarabbi lezárása legyen a prioritás, stb.
A korrupció-ellenesség csak akkor válhat politikai programmá, ha mint a morális megjavulás vagy reform részeként lehet elfogadtatni, magyarán csak olyanokkal kapcsolatban lehet hitelesen fölvetni, illetve csak olyan politikusok hangoztathatják, akik minden gyanú fölött állnak. Márpedig a román és benne a rommagyar politikai mezőny kiürülésének, populizmus és demagógia fele való elhajlásának éppen az az ára, hogy a választók ? akiket egyébként csupán a választás pillanatában tekint fontosnak a politikai osztály ? percepciójában az egész politikai osztály korruptnak tűnik föl. Hiába mondogatják a még meg nem vádolt politikusok, hogy az ő pártjuk emberei ?tiszták?, vagy pláné, hogy jó románok/magyarok (újabban romák), ha közben a tapasztalat homlokegyenest ellenkezőt mutat. Nehéz azt bizonygatni, pontosabban nem hiteles, hogy a mi pártembereink tiszták az, ellenfélé (akit szinte mindig ellenségként tüntetnek már föl, mintegy automatikusan) pedig hivatalból korruptak, ha a tapasztalat mást mutat. Így van ez még akkor is, ha nem pártokról, hanem a jó (tisztakezű, becsületes, tisztességes, erkölcsös, stb.) magyar vezetőről és a hivatalból korruptnak tételezett (balkáni, ellenséges, stb., stb.) románról próbálnak meggyőzni. Igaz ugyan, hogy Csíkszereda, vagy Gyergyószentmiklós lemondott, és Sepsiszentgyörgy fölfüggesztett polgármesterei, vagy a megvádolt Hargita megyei tanácselnök, népszerűek, és láthatóan jó dolgokat (is) tettek közösségeikért, már azon is túl, hogy a szimbolikus és örökös etnikai harc hangoskodó szóvívői (voltak). Ha viszont véletlenszerűen megkérdeznénk tíz-tíz járókelőt az illető településeken viselt dolgaikról biztosan mindenki tudna, sőt spontánul fölsorolna, legalább három korrupció-gyanús esetet, olyan dolgot, intézkedést, vagy annak elmaradását, stb., ami mögött a vezetők önérdekét sejti: magyarán egyikük sem morális mérföldkő, legfennebb a legjobb, ami a prérin politikusból föllelhető. Az ártatlanság vélelme szent, csakhogy …., mondanák a legtöbben, és persze ott a cinikus megjegyzés, hogy ?nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszódni?. Egyetlen romániai párt ? beleértve az RMDSz-t ? sem volt képes, olyan morális platformot, és néhány minden kétség fölött álló vezetőt fölépíteni, illetve kiállítani, amely magaslatról és akikkel a korrupció-ellenesség politikailag, a médiákban, az interneten, stb., egyszóval a politikai kommunikáció szempontjából tematizálható, sőt győztes kampánytémává változtatható lenne.
A konfliktuális román politikai mezőny, melyen a törésvonalak nem ideológiai elkötelezettségeken alapulnak, hanem a politikai harc, klienturális viszonyok és érdekellenetétek, valamint etnikai elkülönülések és előítéletek mentén strukturálódik, lényegében egyről szól manapság: ?a mi vagány és karakán (nemzethy) korruptjaink sokkal jobbak, mint a ti elvetemült, gazember korruptjaitok?. Ezt visszhangozza az összes hírcsatorna, erre reagálnak borzos és dühös, egyenesen gyűlölködő kommentekben a szájber térben és ? lényegében ? ennél többet egyik politikai párt (beleértve a rommagyarokat), sem képes a korrupciós témában mondani. Így hát várják, milyen újabb lebukás következik, már-már menetrendszerűen, persze a túloldalon, hogy politikai tőkeszerzésre az használható legyen, és ez nem több politikai szimulákrumnál: összefogás az ?ellenességben?.
A DNA újabb és újabb látványos letartóztatásai, vagy felügyelet alá helyzesései, egyszerűen média-eseményekké (reality show?) váltak, melyeken éppen úgy pillanatnyilag fölháborodunk, mint az ötórás bulvár-hírek egyikén-másikán, azért, hogy aztán nagyon gyorsan nepirendre térjünk fölöttük. A rommagyar közönség ? tekintve, hgy az egyetlen interpretációs séma, vagy ?magyarázat?, amit a politikai mainstream közvetít ? kicsit még zsörtölődik és csak úgy bajusz alatt magyarellenességet dünnyög, de aztán azt is elfelejti, hiszen ez az értelmezés sem hiteles számára: legfennebb ha minden huszadik ?bemutatott? korrupcióval megvádolt előljáró rommagyar, a többi pedig többségi, úgy hogy nehezen hihető a magyarellenesség minden egyes esetben.
A korrupcióellenes ügyészség vezetőjének tanácsadója mondja, hogy a megtorló intézkedések nem elégségesek a korrupció visszaszorításában, mert ?jól látjuk, hogy az egyszerű tény, hogy eltávolítunk egy korrupt bürokratát egy intézményből, nem azonos az illető intézmény megtisztításával, mert a legtöbbszőr a korrupt funkcionáriust egy másik korrupt bürokrata fogja helyettesíteni?. Más szóval, amíg a korrupciót kitermelő mechanizmusok megmaradnak, addig illúzió a represszív föllépéstől a korrupció széleskörű visszaszorítását remélni, ez a DNA-nak egyedül semmi esetre sem sikerülhet.
Meglátásom szerint a ?hatalommal való befolyást?, illetve ?üzérkedést? szabályozó törvény módosításra szorul, hiszen olyan gumiszabályozás, melyet bármikor, bármelyik adminisztratív intézményben dolgozó személy ellen bevethetnek. Kiváncsi lennék, hogy ha mondjuk az USA-ban érvényben levő lobbitörvény szerint ítélnénk meg a közalkalmazottak, választott vagy kinevezett képviselők és vezetők ellen folyamatban levő korrupciós ügyeket, mennyi maradna még talpon?
Vasile Dâncu szociológus, aki aktuálisan miniszterelnök-helyettes, egymagvas esszében veti föl, hogy a pártok népszerűségének és belső kiürülésének egyik oka, hogy a demokratikus politikai kultúra helyett a konfliktus kultúrája vált dominánsá a román politikai mezőnyben és közönségben, a mindent elöntő ?visszautasítás retorikája?, az ellenséggyártás technikája, sőt a ?gyülölet marketingje?. Ez számára decivilizációs folyamatnak tűnik föl, ami szembemegy a demokratikus értékekkel és a klasszikus pártfilozófiákkal. Ehhez még azt érdemes hozzátenni, hogy a politika ideológia-mentesítése és a szigorúan konfliktuális megítélés eredményeként a román politikai mezőnyt, a kormány/ellenzék törésvonal, no meg az elnök/miniszterelnök konfliktus tematizálta, illetve strukturálta. Nem mellesleg, ezért nem sikerült morális alapvetésű lépésként kommunikálni a kormányból ?átmenetbe? lépő RMDSz-nek a kilépés gesztusát. Aztán a ?technokrata kormánnyal?, valamint a mögötte álló elnökkel, ezek a pillérek is bizonytalanná, elmosódottá váltak (blurred boundaries), és így a pártok mély krízise, ötlettelensége, stb., láthatóbbá lett. Észre kell vennünk azt is, hogy semmiféle kényszer nem hat abba az irányba, hogy a pártok valóban megreformálják sajátmagukat, hogy a közéleti diszkurzus tartalommal, hosszútávú programokkal, víziókkal és politikai filozófiákkal, stb., töltődjék föl.
Az egyetlen rendelkezésre álló statisztikai (igaz némiképp régebbi (2014), hiszen a DNA ténykedése az utóbbi 2 évben pörgött föl) elemzés azt mutaja, hogy a pártok érintettsége a korrupcióval megvádolt, vagy elítéltek körében éppen megfelel az illető formációk választási arányainak, beleértve a rommagyarság esetét is. Itt nem észlelhető semmiféle magyarellenesség, vagy pártbefolyás, hacsak nem hiszünk a detektív-regények és összeesküvés-elméletek ál-bölcsességében, hogy ?az a gyanús, ha valami nem gyanús?.
Ezt a népszerűséget, és a ?lefejezés? motívumot használja Kelemen Hunorkampánypénzt kalapolni Budapesten, de kevés meggyőző-, no meg mozgosító erővel a szélesebb közönség fele. Az öndícsérő és önfölmentő előljárók miatt még egyetlen utcai tüntetés sem volt, és kétséges, hogy ilyesmit kezdeményeznek a politikai vezérek, hiszen maga a szövetségi elnök is ódzkodik a tömeg elé kiállni Székelyföldön, a tavalyi kifügyölése okán.
Mindent egybevetve ilyen vezető személyiségei voltak a rommagyar politikának, akár Markó Béla, akár a korai Tőkés László személyében, viszont mindketten többé-kevésbé háttérbe szorultak, illetve kiléptek a politikai arénából. Román vonatkozásban pedig, mindenekelőtt Corneliu Coposu és Ion Ratiu, vagy Mircea Ionescu Quintus, lehettek volna a morális integritás példaképei, de Emil Constantinescu, ha sikerül egy új mandátumot szereznie, szintén morális vezetőként, reformerként élhetne a köztudatban, vagy időben közelebb talán Crin Antonescu, aki viszont igen gyanús körülmények között állt félre.