Tallár Ferenc nevével olvasóim nem nagyon találkozhattak, bár 1999-ben, egy éven át, a kolozsvári Babes-Bolyai vendégtanáraként is oktatott. Legújabb kötete Az áramlások terében azonban, mely a romániai magyar olvasókhoz legfeljebb közvetve juthat el, föltétlenül megérdemli, hogy beszéljünk róla.
A kötet első látásra legmeghökkentőbb megállapítása az, hogy korunkra jellemző ? a szó hagyományos értelmében ? a kultúrát magát felszámoló posztmodern áramlás magának a kultúrának, azon belül a művészetnek a terméke. A kapitalizmusnak ugyanis a múlt század 60-as éveiben nem csupán a szakszervezeti ellenállást sikerült letörnie, hanem a 68-as diáklázongások során a művészet felől érkező ellenállást is maradéktalanul magába olvasztotta, és máig menően felhasználja. A Tőke ma már a művészet első számú sponzora. Mind kevésbé érzékelhető feszültség a sokkolóan új művészet és a társadalmi sokkhatásoknak kitett társadalom között. Hiszen ?miként a művészet, a Tőke sem létezhet anélkül, hogy ne szentségtelenítene meg, ne forradalmasítana mindent maga körül, hogy ne bomlasztaná fel a maga alkotta törvényeket is. A folytonos megújulásra ítélt művészethez hasonlóan a Tőke is abból nyeri dinamikáját, hogy a kritika minden formáját képes önmagába építeni.? Azaz napjainkra ?a kreatív, termelő tőke és a kreatív kulturális tőke közti testvérharc családi békével ért véget.? A kapitalizmus és a kultúra, a művészet és a technológia ellentmondása eltűnik a kreatív gazdaságban, ugyanúgy ahogy a polgári társadalom és a szubkultúra ellentmondása eltűnik az új kreatív osztályban, azaz Hollywood és a Szilícium-völgy szövetségében. Így születik meg ?a posztmodern jóllakott cinikus szellemtelensége?, s lép a kontroll (azaz a hatalom ellenőrzésének) helyébe az önkontroll. A ?piac szabadsága és az egyéniség szabadsága? közé, a 1968-as forrongások ?eredményeinek? integrálása következtében egyenlőségjel kerül. Az eredmény: ?a személyiség elbizonytalanodása, a politikai szféra semlegesítése, az állam nagyvállalattá való átalakulása, a köz és magánszféra egymásba csúszása?, s végül az atomizálódás, mely a társadalmat a Tőke törekvéseivel szemben teljességgel védtelenné teszi, az állampolgárok 99 százalékát, ahogyan azt a Nobel-díjas amerikai közgazdász, Joseph Stiglitz Az egyenlőtlenség ára című könyvében megállapítja, kiszolgáltatja a Tőkét birtokló 1 százaléknak.
Tallár elemzése a szellemi élet minden szféráját ? az esztétikát, a filozófiát, a közgazdaságtant, a politikát, a szociológiát, a technikát ? hozzáértéssel, minden esetben a leglényegesebb vonatkozásokat kitapintva építi önmagába. Egyetlen hiányérzetünk támadhat, a természettudományos perspektíva viszonylagos hiánya. Hiszen a dolgok gyökerénél nyilvánvalóan a természettudományok által dominált modern tudományosság, főként a fizika és a biológia diadalmenete áll. Newton híres mondata a ?Hipotézis non fingo? mindenféle metafizika szétverésének nyitánya. Az emberi szellem végleges földre szállása. Az abszolút bizonyosság e mondatban kifejeződő paradox igénye és a tapasztalati igazolhatóság mára meglehetősen ingataggá vált feltevése vezetett el, a tudomány mindenhatóságának közjátékát követően mindenféle lezártság, teljesség elutasításához, azaz a posztmodernhez. A posztmodern legfontosabb alaptételei ugyanis a Newtont is meghaladó természettudományos forradalom továbbra is ?kétségbevonhatatlan? eredményeinek (a darwinizmusnak, a termodinamikának, a relativitáselméletnek, a kvantumfizikának) ráadásul még alaposan félre is értett és eredeti kontextusukból kiforgatott ? ?esztétizálásán? alapultak. Nem véletlen, hogy ezek ellen a visszaélések ellen maguk a természettudósok lázadtak fel elsőként. (Lásd A. Sokal és J. Bricmont: Intellektuális imposztorok. Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal című magyarra is lefordított munkáját!) Ez a folyamat nyitotta meg az utat az értelmezések végtelen, következésként lezárhatatlan áradata, s ? a posztmodern Nagy Textusát, a Világháló magától értetődő gyakorlata gyanánt szentesítő ? végtelen variációk előtt. Így születhetett meg az egymásutániság és az egyidejűség kettősségének elutasítása, ?a véletlenné lefokozott pillanat, a most?. A ?végiggondolhatatlanná vált végiggondolandó? egyfajta ?individuumok nélküli individualizmus? gyanánt magát a személyiséget, azaz ?a sajátjaként egyben tartott szerepeinek és viszonyrendszereinek tulajdonosaként? definiált oszthatatlant, az egyéniséget számolta fel.
Mindennek az alapja a kultúra paradox, mert a posztmodern művészetre alapozott felszámolása, azaz a kultúra alapvető sajátságainak: a ?különbségtételnek?, az ?értéktételezésnek?, a ?rögzítésnek?, az ?önmagára záruló műnek?, az ?önmagára lelt individuumnak?, az ?elejétől a végéig futó történetnek? és a ?végig gondolt gondolatnak? az eltökélt és módszeres kiiktatása. A könyv tehát mindégig a kultúra, más szóval a kultúra által megszervezett társadalom eltűnéséről szól, hiszen ?amitől az áramlások terében a projekt-rend [?] elsősorban megszabadulni igyekezett, az nem a hatalom volt, hanem minden szolidaritás-viszony alapfeltétele, a társadalom.?
Tallár megfogalmazásában a ?felszabadítás így válik alávetéssé?, ?a társadalmi státusz puszta szerződéssé?, mely az önkéntesség jegyében nem felszámolja, pusztán hatékonyabbá bűvöli a kiszolgáltatottságot. ?A feladat korábban a magánautonómia védelme volt a közszféra előretörésével szemben. Ma a feladat az eltűnőben lévő közszféra védelme.? Időközben ugyanis az egyéni szabadság helyébe a vállalkozás szabadsága, azaz a Tőzsde, a politikai hatalom helyébe pedig a pénz lépett. ?A neoliberális berendezkedés nagy váltópártjai az ellentétek lehetőségét is kizáró ?közepet? megcélozva, csak kicsit átfestett zászlók alatt, csak kicsit módosított tálalásban mindig ugyanazt mondják, tudniillik, hogy nincs más alternatíva, mint amit a piac törvényei diktálnak.? Így aztán ?talajukat vesztik az érdekek mentén szerveződő konszenzus helyett kompromisszumokat kereső plurális pártdemokráciák is?. ?A nem tudni miért?, liberális demokrácia Crouch-i ?posztdemokráciává? és ?posztpolitikává? fajul.
A diagnózis adott, a gyógyítás eszközeit kell megtalálnunk.