Világunkat Colin Crouch angol politológus a ?posztpolitika? világának nevezi. A valóban súlyos döntéseket ma már nem a politikai intézmények, hanem senki által nem választott, a pénz hatalmának alávetett bürokraták hozzák. S a döntéseket úgynevezett szakértői ? vagy a pénz szorításában azzá nemesedett ? kormányok hajtják végre.
Egyre többen vélik úgy, hogy a társadalmaknak vissza kell venniük azokat a jogosultságokat, melyektől az utóbbi évszázad megfosztotta őket. Azaz vissza kell térnünk a politikához, a döntéseket ismét a politika iránt érdeklődő, felelős állampolgárok közösségeinek kell meghozniuk.
A 20. század politikai filozófiájában a ?politikai? fogalmának újragondolására a német Carl Schmitt tett valóban maradandónak ígérkező kísérletet. A ?politikai? meghatározásának alapja nála a barát és az ellenség megkülönböztetése. Mivel Schmitt élete egy szakaszában a náci párttal is rokonszenvezett, tanait hosszú időn át hallgatás övezte. Újabban azonban mind többen tesznek kísérletet arra, hogy felvetéseit továbbgondolják. Ez azonban nem is olyan egyszerű. A németben ugyanis az ellenség szónak két megnevezése van: a Feind és a Gegner. Schmittnél mindkét megnevezés előfordul. A Gegner jelentéstartományát a ?szakmai?, ?bátor?, ?személyes?, ?sportbéli?, ?politikai? és ?katonai? jelzők határolják be. A Feind jelentéstartományát a ?veszedelmes?, ?elkeseredett?, ?kibékíthetetlen? jelzők írják körül. S a ?halálos ellenség? szókapcsolat is magáért beszél. Ezért valóban indokoltnak tűnhet, ha magyarra mindkét szót ellenségként fordítanók. Sajnos, mégsem minden esetben az. Nem csak azért, mert Schmitt egyik legkövetkezetesebb kommentátora, az angol Chantal Mouffe jó intuícióval különbséget tesz a schmitti Feind agonista (tehát versenytársként) és antagonista (tehát kibékíthetetlen ellenségként) való értelmezései közt is. Az agonisztészt magyarra immár valóban ellenfélként, az antagonisztészt azonban valóban ellenségként fordíthatnók. A magyar ellenfél fogalom ugyanis a görög kifejezéseknél is markánsabban juttatja kifejezésre a lényeget, azt ugyanis, hogy az ellenfelek egy Egész egymással versengő Részei, mint a magyar feleség, felebarát stb., akik az Egészben összetartoznak. Úgy is mondhatnók, hogy meghatározott játékszabályokat fenntartás nélkül elfogadó versenytársakként működnek együtt. Az ellenségek azonban az általuk képviselt törekvések maradéktalan megvalósítását gátló játékszabályokat is elutasítják. S ez az ellenség-terminus már a háborút is implikálja. Mindkét jelentésében: polgárháború és államok közti háborúskodás gyanánt is. Schmitt illúziótlan szakemberként valóban elfogadja a háborút. Igaz, rögtön meg is jegyzi, hogy ?minden nem-értelmetlen háború végső célja a békekötés.? Az önkorlátozó ? tehát lényege szerint demokratikus ? ellenfél-fogalom már utat nyit a jog konfliktusokat kordában tartó eszméjének is. Csak egy olyan szembenállóval válhat lehetségessé a békekötés, akit ellenfélnek és nem abszolút ellenségnek tekinthetünk. Magyarán a háborúban az ellenfél számára is ugyanazokat a jogokat kell garantálnunk, mint amelyeket önmagunk számára megkövetelnénk. Schmitt már az 1935-ös A politikai fogalma című munkájában az ellenségesség három értelmezéséről beszél. Az egyezményes ellenségesség fogalma a középkori lovagiassággal analóg? ez esetben a felek csupán a közösen elfogadott keretfeltételek bizonyos aspektusait kérdőjelezik meg. A valóságos ellenség már magukat a játékszabályokat kérdőjelezi meg. Az abszolút ellenségesség (melynek tipikus képviselője a terrorista) már a totális háborúhoz vezető átmenetet képviseli, melynek egyetlen célja van, a végső győzelem, azaz az ellenfél teljes és örökre szóló megsemmisítése.
Schmitt véleménye szerint minden demokrácia azon a feltételezésen alapul, hogy a nép, azaz a szuverén, ?osztatlanul egységes, azonos és egész?. A homogenitásnak ez a koncepciója kizárná a kisebbségi csoportok létét is. De Schmitt azzal is tisztában van, hogy ?az abszolút identitás és homogenitás lehetetlen?. Társadalmi létet csupán valamiféle kulturális pluralizmusra lehet alapozni.
A törvényhozás politikai aktus. S ha igaz az, hogy a specifikus politikai megkülönböztetés, melyre a politikai cselekvések visszavezethetők, a barát és ellenfél megkülönböztetése, s ez a megkülönböztetés mindig magában hordozhatja a másik fizikai megsemmisítéséig menő ellenségesség veszélyét is, döntő fontosságúvá válik az ellenség és ellenségesség fogalmainak következetes tisztázása. A ?politikai? harcias antagonizmusa, melyről Schmidt egyes kritikusai beszélnek, korántsem szabály, inkább a politika elfajulása. A politikai vetélkedés csak és csakis akkor teremthet ?állandó háborús feszültséget?, ha a szemben álló felek megszűnnek ellenfelek, egymással versengő, egymás törekvéseit korrigáló, kiegészítő, kiteljesítő társak lenni, s fokozatosan az egymás megsemmisítésére törő kizárólagosság (totalitás) képviselőivé válnak. Mouffe és Schmitt is markáns különbséget tesznek az ellentét és az ellentmondás fogalmai közt. Az ellentét a létezésnek nem csak ?feloldható?, de nyilvánvalóan strukturális összetevője is, az ellentmondás (logikai kategóriaként) azonban feloldhatatlan, s ekként destruktív, létellenes tényező, pusztán a valóság félreértésén alapulhat. A logikai ellentmondás azonban totális: A és Nem-A maradéktalanul kizárják egymást. A ?hamis? és az ?igaz? közti különbségtételre kényszerítenek. A ma uralkodó posztmodern épp a logikai ellentmondás-mentesség tételét igyekszik hatályon kívül helyezni. Ezzel azonban voltaképpen önmagát mint értelmesnek szánt beszédet helyezi hatályon kívül.
S ezzel magát a politikát is. Amint azt a kitűnő magyar filozófus, Tallár Ferenc megállapítja: ?A neoliberális berendezkedés nagy váltópártjai az ellentétek lehetőségét is kizáró ?közepet? megcélozva, csak kicsit átfestett zászlók alatt, csak kicsit módosított tálalásban mindig ugyanazt mondják, tudniillik, hogy nincs más alternatíva, mint amit a piac törvényei diktálnak.? Így aztán ?talajukat vesztik az érdekek mentén szerveződő konszenzus és igazság helyett kompromisszumokat kereső plurális pártdemokráciák is?. A következményeket ismerjük.
Valóban ideje lenne visszatérni a politikához, azaz magához a demokráciához. Amíg nem késő.