Ferences István, aki már a Székelyföld hasábjain kísérletet tett arra, hogy a román költészet legjelentősebb 20. századi alakjának származását tisztázza, a napokban Arghezi ? Ergézi címmel kétnyelvű kötetben tette közzé kutatásának eredményeit. Munkája egy doktori disszertáció összes erényeit felmutatja: eredeti, következetes, szakszerű. S mindezek mellett krimiszerűen izgalmas is.
?1962-ben Kányádi Sándor meglátogatta bukaresti otthonában Tudor Arghezit. Az általa fordított verseket vitte ajándékba?? ? indítja intellektuális nyomozását Ferences.
?A 82 éves öregúr szívélyesen köszönti a fiatal magyar költőt, s azt kérdezi tőle, tud-e románul.
?Egy kicsit ? válaszolja Kányádi.
?Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást. ? mondja Arghezi. Aztán átvált románra, és felemlegeti a homoródfürdői borvizeket, amelyekből gyerekkorában sokszor oltotta szomját. ?Ha arra jár, igyon belőlük az egészségemre.? Mi több, felsorolja a Kis-Homoród menti falvak nevét. Magyarul mondja: Oklánd, Karácsonyfalva, Homoródalmás, Lövéte, Szentkeresztbánya, Kápolnásfalu, Homoródfürdő? Ez nem is csoda, hiszen az 1880-90-es években, amikor a gyermek Ion N. Theodorescu arra járt, még csak magyar nevük volt ezeknek a székely falvaknak. Kell itt valaminek lennie, hiszen ha egy 82 éves román ember ennyire tiszta mondatokat, szavakat mond ki magyarul, akkor ehhez a nyelvhez valamikor nagyon szorosan kötődhetett. Kányádi ebből azt a következtetést vonta le, amit talán Arghezi is megerősített, hogy gyermekkorában a családjukban szolgáló székely cselédlány hozta nyaralni, s ekként tanulhatott meg egy kicsit magyarul.?
A költő ?eredeti neve? tehát Ion N. Teodorescu. De amint az már a Bukarestben kiállított keresztlevélből kiderül, születése körül valami nincsen rendben. Az irodalomtörténet számára az sem titok, hogy a költő szerelemgyerek volt. Meg aztán Bukarestben is beszéltek ezt-azt. A szakma azonban a nyilvánvaló misztifikációk, ködösítések, gyanús elemek dacára viszonylag könnyen túlteszi magát a kérdésen, nem nagyon feszegeti (a nemzeti szempontból esetleg kínosnak is ígérkező) rejtélyt.
Ferences Istvánt azonban nem hagyja nyugton a dolog. Beleássa magát az Arghezi-életrajzokba, Bukarestben élő magyar értelmiségieknél érdeklődik. És fölmerül benne a gyanú, hogy a Kányádi által feltételezett cselédlány esetleg maga az anya is lehetne. A nyomok Szentkeresztbányára vezetnek. Ferences levéltári vizsgálódásokba, széleskörű levelezésbe, interneten való szörfözésekbe bonyolódva felteszi magának a kérdést, hogy vajon nem élt-e Arghezi születésének (szintén zavaros) időpontja körül a településen olyan család, melynek lánygyereke Bukarestben cselédkedett volna, s ha igen, hogyan hívhatták? Vajon az Arghezi névnek nem lehet-e valami köze a költő valóságos származásához?
Gyanúja igazolódik, az eredetileg Bukovinából származó ? félig székely, félig cipszer ? Ergézi családnak valóban van egy Rozália nevű lánya, aki az apa halála után Bukarestbe szegődik el cselédnek. A székelyesen nyílt e-vel ejtett Ergézi a román fül számára valóban Arghezi gyanánt hangozhatott. Magától értetődővé vált a feltételezés, hogy a költő édesanyja nevét választotta írói név gyanánt. Annál is inkább tehette, mert az Ergézi név nem hangzott magyarosan, románul viszont az Arge?i folyóval való hangzásbeli hasonlósága révén elvileg a román szó variálása révén is keletkezhetett. Ez a vonatkozás a román költőként debütáló fiatalember számára annál is fontosabb lehetett, mert bár néhány magyar ismerősnek szőrmentén, ahogyan azt Kányádi esetében is láttuk, utalt magyar tudására és a Székelyfölddel kapcsolatos gyerekkori emlékeire, anyjának kilétét, implicite magyar-német származását soha nem hozta nyilvánosságra. Sőt, bár anyja szinte haláláig a családban élt, legközelibb ismerősei előtt is német nevelőnő gyanánt emlegették. (Tehát anyaként is kénytelen volt megmaradni valamiféle ?cselédlánynak?.) Abban a korban persze azt is titkolni illett, hogy az ember szerelemgyerek, de én azt hiszem, hogy itt mélyebb okok is rejlenek. Annál is inkább, mert A boldogasszony mosolya (Ochii maicii Domnului) című lírai regénye olyan valóban költői emléket állít az anyának, mely legfeljebb József Attila Kései siratójához hasonlítható. Ezért is oly megdöbbentő, hogy a román nyilvánosságban Arghezinek haláláig titkolnia kellett magyar-német származását. Főként a magyart. Román értelmiségi körökben ugyanis a magyar származás nagyon nem számított comme il faut-nak. A legjelentősebb román költő egyszerűen nem lehetett magyar származású. Ferences István a kérdésnek ezt az aspektusát ? szakemberként ? nem feszegeti, de nekem itt és most ? újságíróként ? meg kell tennem.
Annál is inkább, mert a helyzet száz év óta is csak kínkeservesen változik. A 90-es évek elején a sepsiszentgyörgyi Színház Adrei Mure?anu Társulata évente rendezte meg Atelier nevű kísérleti-színházi fesztiválját. Egyik alkalommal együtt ültem a zsűriben a kortárs román drámairodalom talán legjelentősebb alakjával, a lehengerlően rokonszenves Iosif Naghiuval. A büfében, kávé mellett a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy magyarul beszéltünk egymással, hiszen már a neve is magyar származásra utalt, s rögtön elmondta, hogy gyerekkorát nagyszüleinél Felső-Háromszéken töltötte. Nem tűnt fel nekem, hogy mindig kizárólag akkor szólalt meg magyarul, amikor román vagy magyar ?idegenek? nem hallhattak. A fesztivál vége felé megkeresett a sepsiszentgyörgyi tévé riporternője, aki többször is látott minket beszélgetni, hogy kérném meg Naghiut, adjon interjút neki. ?Szívesen ? mondtam ?, de kérdezheti magyarul is, hiszen úgy beszél magyarul, mint mi. Idevalósi.? A riport után kíváncsian kérdeztem a kolleganőt: ?No, hogy ment?? ?Románul. ? választotta ? Nem tud egy szót sem magyarul. A felkérésemet sem értette.?
József Attila büszkén hirdette, ?anyám kun, volt apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az?, és nem omlott rá a mennyezet. Senki nem vonhatta kétségbe, hogy ő a 20. század legnagyobb magyar költője, vagy ha igen, hát nem ezért.
Szerencsére a fiatalabb generációban mintha már lennének kivételek is. Több román értelmiségit is ismerek, akik már képesek túltenni magukat a kettős identitás traumáin, hogy csak a két legjelentősebbet említsem: a Babes-Bolyai Egyetem jeles tanárát, Borbély ?tefant, és a Ia?i-i Egyetem kitűnő nyelvész professzorát, Alexandru Gaftont.
Azt a bizonyos multikulturalizmust talán mégsem kell végképp eltemetnünk.