A történelmi folytonosság töretlen. Az 1915-ös esztendő azzal telt, hogy a nemzetközi, és előkelő helyen az európai nyilvánosság továbbra sem volt képes a kortárs világ problémáit következetesen átgondolni, és a racionális megoldásokat kigyöngyözni. Még az egyetlen valóban sikernek nevezhető fejlemény a párizsi klíma-csúcs eredményessége is vitatott?
Ami pedig az úgynevezett migránsválságot illeti, abban még látszatmegoldások sem igen születtek. Az év utolsó hete a terrorakcióktól való félelem jegyében telt. A párizsi terrorsorozat meggyőzte a világot arról, hogy a bevándorlás nem csak elvben fokozhatja a terrorakcióknak való kitettséget, de a gyakorlatban is.
A nyugati világ fővárosait az év utolsó heteiben rendőrök, katonák, terrorelhárító különítmények és titkosrendőrök töltötték zsúfolásig. Münchenben és Bécsben a terrorakciók menetrendje és eljövendő elkövetői is ismertté váltak (név szerint, pontos helyszínekkel és időpontokkal). Párizsban és Brüsszelben betiltották a nyilvános rendezvényeket, Münchenben és Bécsben szintén kényszerintézkedéseket foganatosítottak. Berlinben a Branderburgi kapunál megtartották ugyan az ünnepségeket, de páratlan rendőri felügyelet mellett. Ami magától érthető volt, hiszen az úgynevezett baráti titkosszolgálatok konkrét, alaposan előkészített terrorakciókról tudósítottak. Elfogni ugyan senkit sem sikerült. Így aztán az sem vehető bizonyosra, hogy az információk száz százalékig megbízhatóak voltak. A kockázat azonban túlságosan nagy ahhoz, hogy a hatóságok eltekinthettek volna tőlük.
A rendkívüli állapot tehát állandósulni látszik. Elégséges egy névtelen fenyegetés, hogy az államok rendőrök, katonák, titkos ügynökök tíz- és százezreit mozgósítsák. A terrorelhárítókról nem is beszélve. A fejlemények nyomán nyilvánvaló, hogy a biztonság fenntartása érdekében a közeljövőben minden államnak drasztikusan növelnie kell a fegyveres alakulatok állományát. Mindez azonban pénzbe, rettenetesen sok pénzbe kerül. Egy olyan Európában, mely továbbra is súlyos gazdasági nehézségekkel küzd.
A helyzetet ? a továbbra is akadálytalan ? bevándorlás tovább súlyosbítja, hiszen az érintett államoknak, főként Németországnak nem csak a bevándorlók óriási tömegeit kell eltartaniuk, de a német nyelvtanfolyamok, a gyerekek iskoláztatása és a felnőttek szakmai felkészítése is hatalmas összegekbe kerül. S mindezt a német államnak kell finanszíroznia. Azoknak a német munkavállalóknak az adóiból, akiknek fizetése a válság kirobbanása óta amúgy is 15 százalékkal csökkent. A német tévéadók rendszeresen beszámolnak a nyugdíjasok siralmas helyzetéről. (A ?siralmas? természetesen nyugat-európai standardok szerint értendő.)
A bevándorlók fogadása a nagy német cégek, sőt a német állam szempontjából mindazonáltal nagyon is ?racionális? döntés, hiszen a bevándorlóknak fele annyit lehet majd fizetni, mint a felgyorsult ütemben nyugdíjba lépő német szakmunkásoknak, akiket mellesleg az államnak majdan a bevándorlók befizetéseiből kell eltartania is.
A német átlagember meglehetősen kínos helyzetben van. Döntenie kell, hogy mit szeretne inkább, biztonságot, homogén német nemzetállamot, s következésként az életszínvonal fokozatos romlását, vagy kockázatos bevándorlást, kétes kimenetelű integrációt, amely azonban a pillanatnyi megszorítások ellenére (sőt azoknak köszönhetően) továbbra is szilárd gazdaságot, és nyugdíjrendszert ígér. Hogy a dilemma mennyire súlyos, azt jól jelzi, hogy Angela Merkel támogatói és elutasítói ma is fele-fele arányban oszlanak meg.
Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy a német átlagember különösebben rajongana az idegenekért, pusztán azt, hogy megpróbál maga is ?racionálisan? gondolkodni. Ő ugyanis már régen feladta a reményt, hogy a német társadalom képes lehetne az önfenntartásra. Jövőjét amerikai mintára az államnyelv és a kultúra asszimilatív erejére próbálná alapozni. Súlyos kérdés, hogy optimizmusa valóban megalapozott-e? Hiszen a demográfiai válságot éppen az váltotta ki, hogy a német állampolgárok elveszítették az állampolgári, sőt a kulturális közösséggel való kapcsolatukat is, nem hisznek abban, hogy életüknek csupán a generációk megszakítatlan folyamatában lehet értelme. Hogyan asszimilálhatná egy ilyen atomjaira hullt, önbizalmát veszített közösség a családi, a kulturális, a vallási összetartozás erőteljes hagyományait őrző bevándorlókat? Főként, ha kulturális identitásuktól is meg szeretné fosztani őket, ha fél-fizetéseket kínál fel nekik, és még virtuális terroristaként is tekint rájuk! S ez még akkor is igaz, ha a német állam a munka-erőtoborzást az üldözöttek befogadásának paravánja mögé próbálja rejteni.
Persze a másik alternatívának, a magyarországi kísérletnek is vannak kockázatai. A magyar állam az emigránsok befogadására fordítandó összegeket ugyanis a népességcsökkenés megállítására, illetve visszafordítására, a 3-4 gyerekes családmodell kiterjesztésére próbálja fordítani. De attól eltekintve is, hogy ? a szó szigorú értelmében vett ? menekültek befogadásának elutasítása vitatható döntésnek tűnik, a német és a magyar megoldási kísérlet közt jelentős időbeli eltérés is van. A németeknél az a kérdés, hogy a német állam szociálisan és kulturálisan képes lesz-e elviselni a következő kb. négy év befogadással járó traumáit. S ha nem, akkor mi fog történni? Magyarországon az, hogy ? még ha a várt bébi-bumm bekövetkezik is ? az állam képes lesz-e átvészelni az előttünk álló minimálisan is 16-4 = 12 évet (hiszen a bevándorlóknak is legalább 4 évre lesz szükségük, hogy tömegesen munkába állhassanak.)
Adott két racionálisnak látszó alternatíva. De korántsem egyenértékűek. A magyar, érzelmileg és kulturálisan is logikusabb megoldásnak tűnik. Arról nem is beszélve, hogy utólag még mindig korrigálható. A német esetében azonban a változások abban az esetben is visszafordíthatatlanoknak bizonyulhatnak, ha az eredeti döntés meggondolatlan lett volna.