Huszonhat év

A hét közepén találkozót szervezett a Hargita Megyei Tanács a költségvetésében működő művelődési intézmények vezetőségével és alkalmazottaival. És hadd soroljam fel az intézményeket: Megyei Kulturális Központ, Művészeti Népiskola, Megyei Könyvtár, a Székelyföld folyóiratot és sok székelyföldi szerző munkáját megjelentető Hargita kiadó, a megyei napilap mögött álló Hargita Népe kiadó, mindezek Csíkszeredában. Ezen kívül Megyei Hagyományőrző és Forrásközpont Székelyudvarhelyen, Kulturális és Művészeti Központ Szárhegyen. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy Csíkszeredában a helyi költségvetésből tevékenykedik a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, a Csíki Játékszín és a Csíki Székely Múzeum, hasonlóképpen színházat és múzeumot működtetnek Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson, akkor rögtön láthatjuk, hogy önálló művelődési intézményekben ugyancsak gazdagok vagyunk és ezeknek a programját nem ellenőrzi, nem szabja meg semmiféle külső beavatkozás, a számvevőszéki felügyelet csak a pénzügyekre és nem a tartalomra vonatkozik. Hasonló a helyzet Kovászna megyében is, ezért legalább ilyenkor év végén, kisebb mérlegkészítésnél, be kell látnunk, hogy semmiképpen nincs ok olyan búskomorságra, amelyet nem egyszer a politika sugall, arra célozva, hogy mindegyre fojtogatják közösségünket és minden rosszabb, egyre csak rosszabb. A fiatalok nyilvánvalóan nem tudnak, de a középkorúak ilyenkor decemberben, az örömünnepként megélt forradalom évfordulójához közeledve, képesek visszaemlékezni a romániai rendszerváltás előtti évekre. Amikor a magyar középiskolákban a legjobb esetben egy-egy magyar osztály maradt, a helységneveket, a domborzati neveket nem engedték leírni magyarul, nem voltak magyar nyelvű rádió és tévé adásaink, a határokat olyan hermetikusan igyekeztek leszigetelni, hogy azon még egy magyar könyv vagy folyóirat se juthasson át. Ma a több tucatnyi erdélyi magyar könyvkiadó azt ad ki, amit éppen akar, minden magyar vagy magyarok is lakta városban magyar nyelvű helyi rádiók működnek, a világháló és globális tévézés korszakában mindenki azt néz, amit szeretne, vagy amire műszakilag képes, az általános- és középiskolai hálózatunkban immár nem a magyar nyelvű oktatás a gond, hanem a csökkenő gyermeklétszám. Ami nem azt jelenti, hogy romániai magyar közösségünknek ne lennének még elvárásai, jogsérelmei, de azért semmiképpen nem érdemes átesni a ló túlsó oldalára és mindegyre csak sírni-ríni és jajveszékelni, hogy megint megsértettek, megint ezt vagy amazt tették velünk. 1989 december sorsdöntő napjaira, véleményem szerint, úgy kell visszaemlékeznünk, hogy soha, egyetlen pillanatra se feledjük: huszonhat év alatt a romániai magyar közösség igenis nagy utat tett meg múltjának a visszaszerzésében, jelenének a megélésében és saját, önálló jövőjének a megtervezésében. Huszonhat esztendő nem hiába telt el fölöttünk és mindez nyugalmat, higgadtságot és bölcsességet kell adjon valamennyiünknek ahhoz, hogy tovább haladjunk annak az önépítésnek az útján, amelynek csupán néhány intézményét soroltam fel a bevezetőben, de amelyek egyre szélesedő hálózata előbb-utóbb elvezet oda, hogy a bárhová utazás lehetőségét el nem veszítve, de mégis itthon legyünk otthon.