Amit köznapi emberekként öröktől való (sőt nem egyszer szent és érinthetetlen) hagyománynak vélünk, a leggyakrabban ?kitalált tradíció?, mely egy sor társadalmi gyakorlat, rítus, szimbolikus jelentőséggel bíró folyamat, és ezeken keresztül a történelmi múlt valamely szakaszával való kontinuitást hivatott megjeleníteni (a román történészek által sokat emlegetett román, dák-római kori kontinuitás, száz éves ?elmélete? is ilyen rég dédelgetett tradíció, sőt historiográfiaivá avanzsált hagyomány, vajmi kevés köze van a tudományhoz, de annál több a szimbolikus nemzetépítéshez, mítosz, mely éppen a nem létező történelmi források miatt keletkező feszültség föloldását szolgálja. Az a naiv, aki nem ismeri ezt föl, és másként tekint a román történelmi mitológia központi magjára). A kitalált és aztán egy többé-kevésbé ritualizált folyamat eredményeként, a tárgyi szimbólum segítségével/közvetítésével megerősített tradíciót akár szimbólumépítési gyakorlatnak is nevezhetjük. A szimbólumok melyekkel együtt élünk, és amelyek létrehozásának részesei vagyunk, hiszen azok lényege nem is belső tartalmukból, hanem a használók (fogyasztók) hozzá kapcsolódó értelmezéseiből, sőt érzelmi azonosulásukból származik, történelmi termékek, és mint ilyenek időben változóak. De nem elméletről, hanem a székelyzászlónak, mint közöségi/etnikai szimbólumnak és a hozzá kapcsolódó tradícióteremtő társadalmi gyakorlatnak a politikai karrierjéről, a játszma jelen állásáról szeretnék beszélni. És mindjárt leszögezném, hogy egy tizenéves régiséggel rendelkező szimbolikus tárgyról, lobogóról van szó, melyet egy politikai nyomásgyakorló (informális) csoport próbál elejétől fogva elfogadtatni (promózni), a székely etnikai/nemzeti identitás jelképeként használni. Nem állítom, hogy az illető szervezet (SzNT) világos szabályrendszert vagy rituális eljárási rendet talált volna a zászló tradicióvá tételéhez, abból gazdálkodott, ami adódott. Ezért a rituális folyamat egyáltalán nem volt síma az ők részéről sem (felsorolni is nehéz azokat az ad hoc lépéseket, gesztusokat, félig-meddig kidolgozott dramaturgia szerinti rítusokat, amelyekkel máris próbálkoztak a kezdeményezők, a sportvetélkedők alkalmainak kihasználásától, március 15.-i ünnepségeken át ki-, föl-, körbe, stb. vonulásokig, és rá vonatkozó tanácsi döntésekig, stb., bezárólag), mégis beindult a folyamat; a zászló és az általa szimbolizált közösség elindult a tradícióteremtési folyamat beláthatatlan hosszúságú útján; az elakadás elsősorban a külső ? többségi és/vagy hatalmi ? ellenállás miatt történt/történik, a hatalmasságok annak a román történeti mítosznak a nevében lépnek föl az új szimbólum ellen, mely az ?egységes nemzetállam? szellemében (?statolatria? – államimádat) véli fölfedezni a román nemzeti identitás legfontosabb magját. Ennek a történelmi mítosznak, etno-nacionalista föllépésnek és túlbiztosítási igyekezetnek ma a prefektusok a reprezentánsai (bár nem függetlenül a kormányzati akarattól), és a Székelyföldön ők az ?elrománosítási? projekt utóvédharcosai. Viszont paradox módon az a szimbolikus agresszió, amivel a prefektusok a zászlót és a hozzá kapcsolódó rituális gyakorlatot üldözik, elősegíti annak (akár nyílt, akár szubverzív) megerősödését, szimbolikus jelentőségének megnövekedését (legjobb példa erre, hogy körülötte már nemcsak regionális, hanem összmagyar szolidarítás alakult ki, rengeteg magyarországi településen, és még a budapesti Parlamenten is ott lobog: deterritorializálódott): ez, ha úgy tetszik, harcedzetté teszi a zászlót. Meglátásom ? pontosabban a politikai pragmatizmus (issue based policy) szempontjai ? szerint a zászlóharcot táplálni fölösleges energiapazarlás, végeláthatatlan szimbolikus játszma mindkét oldalon, de szemmel láthatóan egyik fél sem kíván kihátrálni belőle, presztízsharc, ezért pedig győzni egyik félnek sem lehet. A szimbólum megerősítését egyéb politikai eszközökkel és más rituális folyamatokkal is lehet segíteni.
A székely zászló minden bizonnyal reálisan létező (népi) elvárásoknak felel meg, és bár, mint minden szimbólum többértelmű (alkalmat teremt a manipulációra, mint ahogy Izsák Balázs, de a székelyföldi kiskirályok nem különben, ilymódon próbálják saját politikai tőkéjük növelésére használni), és többféle jelentésréteggel bír . Jól reprezentál egy sajátos helyzetű közösséget, nemcsak a román többséggel szembeni pozicionálódással, hanem a magyarságon belüli sajátos ?etnikai jellegű? székely identitás reprezentálásának terén is. Ugyanakkor a zászló és a köréje épülő tradíció a közösséget (communitas) igyekszik képviselni az adminisztratív struktúrával szemben, az autonómiatörekvéseket, melyek éppen új határok kijelölését sürgetik.
A székely zászló rövid idő alatti meghonosításának rituális folyamatát akasztotta meg a legújabb fejlemény, az, hogy a Hargita megyei tanács ? visszakanyarodva, de most már a kovásznaiakkal való egyeztetés nélkül ? a 2009-es intézményesítési kísérlethez, megyezászlónak fodagtatta el azt. Az a szimbolikus jelentés, amit a zászló, mint közösségi, és ezért a jelenlegi adminisztratív struktúra ellenében létrehozott jelkép elsődlegesen képvisel, lett fölülírva egy ? egyébként kontesztált és merőben mesterkéltnek tekintett, ráoktrojált, stb., megye tanácsa által hozott ? adminisztratív határozattal. Észreveszi vagy sem, tudatosan, politikai tőkeszerzési vágyból tette vagy megtévelyedésből, zavarodottságból, sőt bűnös tudatlanságból, a megyei tanács (és a javaslatot tevő elnök) gesztusával nem segíti, hanem lejáratja, jelentőségét csorbítja a székely lobogónak. A fölösleges kisajátítási gesztus, mely minden bizonnyal csak a szimbolikus harc kiújulását eredményezi, éppen arról az értékvesztésről és zavarodottságról tanúskodik, amelyet az RMDSz kulturális ?kormányzata? mutat akkor, amikor ?természeti képződményeket? próbál erdélyi magyar (sic!) értékekként kisajátítani, saját propagandisztikus céljai számára eszközként használni. A hiba nem a zászlóban, még a kitalált tradíciók rituális elfogadtatásának a gesztusában sincs ? ezek csak kifejezik a mély válságot ?, hanem a politikai osztály megtévelyedettségében, mely osztály megérett arra, hogy leváltsák: újra kell kezdeni.