Az emberi társadalmak létének alapja az erkölcs. Az erkölcsi kategóriák pedig az igazságérzeten alapulnak. Hosszú időn át úgy vélték, hogy az igazságérzetet, illetve az önzetlenséget, az erkölcs e két legfontosabb kategóriáját megalapozó empátia genetikai eredetű. A tudósok számára azonban komoly rejtélyt jelentetett, hogyan is alakulhatott ki, és főként egy mindinkább egyéni önzésre alapozott világban hogyan maradhatott fenn az igazságérzet és az önzetlenség?
A kérdés megválaszolása végett ? amint arról a szaklapok mind gyakrabban hírt adnak ? nyugati egyetemek egész sorában végeznek tudományos kísérleteket. Az intuitíve is nyilvánvaló, hogy a kisgyerekek kb. három éves életkorig kifejezetten önző módon viselkednek. Az is nyilvánvaló, hogy később képessé válnak a másik szempontjainak figyelembe vételére is, igazságérzetük ? és nem csak önmaguk, hanem mások vonatkozásában is ? mind markánsabban kibontakozik.
A folyamat tisztásása érdekében a kutatók a legkülönbözőbb országokból, kultúrkörökből, vallási közösségekből, eltérő lélekszámú nagyvárosokból illetve kis létszámú faluközösségekből származó, 3 és 14 év közötti lányokat és fiúkat vizsgáltak. Ugyanis számos jel utalt arra, hogy az igazságérzet és az önzetlenség nem csupán genetikai adottságoktól, azaz velünk született képességektől függ, hanem azoknak a közösségeknek a kulturális örökségétől is, melyben az egyének nevelkedtek.
A genetikai alapokra már korábban fény derült. A beleérzés képessége ugyanis az úgynevezett tükörneuronoknak köszönhető, melyek a mások által végrehajtott cselekedetek szemlélése során ugyanazokat az ingereket keltik bennünk, mint amelyeket akkor érzékelünk, ha mi magunk hajtjuk végre ugyanazokat a cselekedeteket. Ha ezek az agysejtek valami okból károsodnak, autizmus alakul ki. De mint a legtöbb emberi képesség esetében, a genetikailag adott képességet itt is készséggé kell alakítani. Ha ez nem történik meg, ugyanolyan autizmus alakulhat ki, mint amilyet a tükörneuronok károsodása idéz elő.
A kísérletek minden esetben a fogolydilemma valamely változatára épültek. Az utóbbi azon alapul, hogy a detektívek egy bűntény résztvevőit elkülönítve vallatják, s arra az esetre, ha társukat elárulják, külön-külön mindkettőnek büntetlenséget ígérnek. Ha a foglyok pusztán saját érdekeiket követik, azt gondolva, hogy a másik is ezt teszi, mindketten lebuknak. Ha azonban megbíznak egymásban, azaz látatlanban is ?együttműködnek?, mindketten megúszhatják a büntetést.
A gyerekekkel végzett kísérletek során a játszma résztvevőit édességekkel jutalmazták oly módon, hogy a másik kárára méltánytalan előnyökhöz juthattak. Kiderült, hogy országtól, kultúrkörtől, nemi hovatartozástól csaknem függetlenül hat és tíz éves életkor körül már kialakul az igazságérzet. A gyerekek saját kárukra is hajlamosak elutasítani az igazságtalanságot, illetve az ezzel összefüggő egyenlőtlenségeket. Az életkor azonban tényleg kultúrafüggőnek mutatkozott. Azokban a társadalmakban, melyekben a gyerekeket autonóm és önálló személyiségeknek nevelik, az igazságérzet hamarabb kialakul. Azokban a társadalmakban, ahol a függőség hangsúlyozottabb, valamivel később.
A kísérletek során azonban a szakemberek ezt a megállapítást is kénytelenek voltak felülvizsgálni. Kiderült ugyanis, hogy bár az empátiát és az ebből adódó erkölcsi érzéket a társadalmi együttműködés alapozza meg, az erkölcsi érzék kialakulásában azoknak az informális szankcióknak is meghatározó szerepük van, melyekkel a közösség az együttműködés szabályait megsértő egyéneket sújtja. Az együttműködési hajlam és a büntetés súlyossága kölcsönösségi viszonyban állnak egymással. Azokban a társadalmakban, melyekben gyakrabban fordulnak elő normasértések, természetesen súlyosabbak a büntetések is.
Mindez magától értetődőnek tűnik. Sőt, analóg jelenségek az állatvilágban is megfigyelhetők. Akinek például két macskája van, jól megfigyelheti, hogy ha az egyiket valamilyen okból előnyben részesíti a másikkal szemben, a sértett rögtön méltatlankodni kezd, sőt bizonyos esetekben maga a kedvezményezett is visszautasítja az igazságtalanságot.
A szakembereket ezért még inkább megdöbbentette a felfedezés, hogy az embernél az együttműködési hajlam, s az ezt megalapozó empátia kialakulásával párhuzamosan egy másik sajátosság is kialakul, s ez az előbbinek épp az ellenkezője. Az egyes társadalmi csoportok tagjai (s itt a társadalmi csoport fogalma a családtól a tömbházig, az utcáig, az iskoláig, a településig, régióig, országig, sőt kontinensig tágítható) hajlamosak saját csoportjuk tagjait gátlások nélkül előnyben részesíteni ?idegen? csoportok tagjaival szemben. Magyarán az empátia és az önzetlenség a csoportok közti viszonyok szintjén nem igazán működik.
A szakemberek ebből a tényből nem vontak le messzemenő következtetéseket, de számomra nyilvánvaló, hogy az emberi társadalmak fejlődése megrekedt valahol a négy-öt éves gyerek szintjén. Ami a másik csoport tagjait illeti, ritkán vagyunk képesek igazi empátiára. Ennek azonban egyetlen oka lehet, s ez nem egyéb, mint a tényleges együttműködés hiánya. Azaz a modern világ a társadalmi csoportok közti együttműködést egyének közti együttműködésre próbálja leszűkíteni. Ez pedig gátat szab a csoportempátia réges-rég esedékes kialakulásának. Erre ugyanis csak akkor nyílhatna lehetőség, ha a csoportok (a szó legtágabb értelmében) egységes (bár természetesen mindig többé-kevésbé ad hoc) entitásokként, azaz közösségi individuumokként működhetnének együtt egymással.
Ennek azonban a manapság uralkodó egyoldalúan személyközponti individualizmus egyértelműen gátat szab, s ezzel éppen az eltérő csoportokhoz tartozó individuumok együttműködését teszi globálisan lehetetlenné.
Amint azt nap mint nap tapasztalhatjuk csaknem minden vonatkozásban.