A mai napon többen, többször és több helyen is elmondták, leírták, hogy immár törvénnyel is alátámasztva, Romániában november 13-án ünnepeljük a Magyar Nyelv Napját. Akár úgy is mondhatnám: péntek13 ezúttal roppant szerencsés csillagzat alatt köszöntött ránk és ennek megfelelően erdélyszerte írók, költők, szerkesztők, színészek, képzőművészek, könyvtárak, iskolák, szerkesztőségek fogtak össze, hogy a magyar nyelv szépségéről, gazdagságáról beszéljenek, illetve szokatlanabb formában, az írott és a vizuális nyelv közötti átmenetek példázatával, netán éppen flashmobokkal ? vagy ahogyan magyarul próbáljuk megnevezni, de nem akar meghonosodni ? villlámcsődületekkel próbálják bevonni a világhálóhoz szokott ifjú közönséget a rendezvényekbe.
Amint a sok-sok programból kiderül, a mai napon elsősorban az irodalmi nyelv a főszereplő, de semmiképpen nem szabad felednünk, hogy a magyar nyelv jóval több ennél.
A mindennapokban beszélt nyelv, a közéleti nyelv, a jogi nyelv, a gazdasági nyelv, a tudományos nyelv, a szaknyelv, a sportnyelv mind-mind részei nyelvünk olyannyira összetett alakzatának, amely korántsem valamiféle légüres térben, kizárólag a veretes versek lüktetésében és az élvezettel olvasható próza szikárságában vagy hömpölygésében éli a maga életét, hanem azokban a kölcsönhatásokban és azokon a kommunikációs tereken, amelyek a huszonegyedik században túlnőnek ország- és nemzethatárokon. Mindez persze korántsem mai jelenség.
A nyelvészek minden bizonnyal jobban tudják, hogy az évszázadok folyamán hány olyan szó került a nyelvünkbe, amelyek menetközben magyarosodtak, mint ahogyan azzal is tisztában vannak, hogy soha, senki nem tudja egészen pontosan megmondani, a nyelvújítóknak az idegen szavakat helyettesíteni óhajtó, vagy az emberi környezetben megjelenő új tárgyakra vonatkozó leleményes szüleményei miért maradtak meg, vagy éppen miért hullottak ki az idők rostáján.
A tizenkilencedik században jó ideig még lábszánkónak mondták-írták mifelénk is az Erdélyben éppen megjelenő téli sporteszközt, a sílécet és lábszánkózásnak annak használatát, amíg csak a két betűs szó a maga rövidségével nem lett egyeduralkodó. Az Erdélyben használt magyar nyelv ugyanis számos tekintetben meglehetősen egyedi és ezt különösképpen akkor vesszük észre, ha napjaink magyar nyelvének közéleti rétegét vesszük nagyító alá. Amíg például Magyarországon manapság – és hadd idézzem – ?a rendőrség intézkedést foganatosít azokkal szemben, akik jogsérelmet követnek el az ideiglenes határzár vágó eszközzel történő megrongálásával?, addig mifelénk mindezt úgy mondanák, hogy megbüntették, mert átvágta a kerítést. Úgy gondolom, a magyar nyelv napján arra is figyelnünk kellenne, hogy erről a tömörségről ne mondjunk le, illetve ne vegyünk át olyan szófordulatokat, amelyek nem a sajátjaink.
Ne kerüljön bemutatásra, amit bemutatnak, ne kerüljön átadásra, amit átadnak, ne kerüljön beszállításra, amit beszállítanak, a születésnapjukat és névnapjukat ünneplők ne legyenek születésnaposok és névnaposok, a bérfejlesztés nyugodtan maradhat fizetésemelés, mint ahogyan az előadóknak és bonyolítóknak sem kell átvenniük a tisztviselők helyét. A magyar nyelv gazdagságát, sokrétűségét nem csupán a nyelvvédők és helyesírásellenőrzők őrzik meg, hanem mi magunk is, ha itt, Erdélyben, nem cseréljük fel mással, ami a miénk.