Úgy tűnik, a Victor Pontát lemondató tömegmegmozdulások alapvetően különböznek korábbi ?kirakatforradalmainktól?. Mindenekelőtt azért, mert a megmozdulások hangadói ezúttal nem egyik vagy másik párt hatalomból való távozását, hanem a teljes korrupt, felelőtlen és feladatára alkalmatlan politikai osztály ?lemondását? követelik. Azaz nem valamiféle ?rendszerváltást?, hanem mélyreható politikai reformokat.
A tiltakozások hangadói a jelek szerint napirenden vannak a Nyugaton zajló hasonló jellegű törekvésekkel. A 2011 óta eltelt évek globális ?forrongásait? (az Occupy-Wall Street-et, az arab tavaszokat, az európai tüntetéseket) ugyanis a Nobel-díjas amerikai közgazdász, Joseph Stiglitz az 1848-as európai, illetve az 1968-as euro-atlanti megmozdulásokhoz hasonlította, s úgy vélte, hogy immár nem csak a nyugati társadalmak, de gyakorlatilag a földteke összes ? az amerikai típusú kapitalizmus által többé-kevésbé befolyás alá vont ? államai súlyos válságba kerültek.
Stiglitz szerint ennek oka az, hogy a neoliberális tétel, miszerint a piacok hatékonyságot, esélyegyenlőséget és igazságosságot teremtenek, látványosan hamisnak bizonyult. A 2008-as gazdasági válságot követően ugyanis, bár 24 millió amerikai vált munkanélkülivé, veszítette el lakását, sodródott a társadalom perifériájára, egy-két tőzsdei ügynök vagy ? a pénzügyi alapok döntéseiért felelős ? alkalmazott kivételével senkit nem vontak felelősségre, nem ítéltek el. A válság igazi felelőseit, a bankárokat, az állam nem csak felmentette, de az adófizetők pénzéből még busásan meg is jutalmazta.
Amint azt Stiglitz egy nagyhatású cikkének címében is megállapította, az Amerikai Egyesült Államok gazdasága ?Az 1% kezdeményezésére, az 1% által, az 1% érdekében? funkcionál. Az amerikai állampolgároknak ez az 1%-a módszeresen kifosztja a korábban középosztályként aposztrofált 99%-ot. Ez a tény magyarázza azokat a valóban megdöbbentő és azóta is folyamatosan növekvő gazdasági egyenlőtlenségeket, melyek Amerikára jellemzőek. Stiglitz legújabb könyvében Az egyenlőtlenség ára címűben (melynek alcíme is sokatmondó: Hogyan veszélyezteti a társadalom megosztottsága mindannyiunk jövőjét?) azt állítja, hogy az ?amerikai álom? címszó alatt forgalmazott narratíva, miszerint mindenkit előtt nyitva áll az út, hogy ?mosogatófiúból milliomossá? avanzsáljon, merő városi legenda. Egy amerikai átlagpolgárnak mindehhez ma már egy nyugat-európai állam polgáránál is jóval kevesebb esélye van. Amerikában a keleti (köztük a kelet-európai) államokat a korrupció elrettentő példáiként emlegetik, ahol a munkahely megszerzésének az ismeretség vagy a kenőpénz a feltétele. Amerikában a rendszer látszólag valóban tisztességesebb. De csak látszólag, ott is elsősorban a pénz és nem a személyes adottságok döntik el, hogy ki milyen pozíciót tölthet be a gazdasági-politikai rendszerben. A gazdagok gyerekei az óvodától az egyetemig méregdrága különleges tanintézetekben szerzik szakismereteiket, hogy aztán az elit-egyetemek végzőseiként valahol Wall-Street tájékán helyezkedhessenek el, ahol minimális munkával elképesztő jövedelmeket söpörhetnek be.
Stiglitz a csaknem 550 oldalas munka több fejezetén át bizonyítja, hogy a korlátlanul szabaddá tett piacok nem csak a legfontosabb társadalmi értékeket, az egyenlőséget, az igazságosságot és a méltányos versenyt teszik lehetetlenné, de (és következésként) magának a demokráciának a működését is. Az Egyesült Államok történetének azok az időszakai, állítja, amikor az amerikai demokrácia a legolajozottabban működhetett, mindig azok voltak, amikor az állam ellenőrzése alatt tartotta a piacokat, azaz a politikai rendszer olyan racionális, igazságos és méltányos keretfeltételeket alakított ki, melyek a piacok önszabályozó mechanizmusainak jelentős részét valóban működőképessé tették.
Ezeknek a keretfeltételek az ún. dereguláció (azaz a ?régulák? felfüggesztése) általi kiiktatásával magának a politikai rendszernek az alapjai is megrendültek. A piacba vetett határtalan bizalom fokozatosan a pénzügyi szektor képviselőinek erkölcsi érzékét is felemésztette. Egyetlen értékké a profit vált, a bankárok úgy érezhették, hogy a ? neoliberális retorikában még a társadalmat szolgáló ? nyereség érdekében gyakorlatilag mindent megengedhetnek maguknak. ?A kései kapitalizmus világa korántsem azt hozta el, amit ígért, hanem azt, amit soha sem: az égbekiáltó egyenlőtlenségeket, a környezetszennyezést, a munkanélküliséget, és ami a legfontosabb, az értéktudat oly mérvű hanyatlását, hogy mindezt a társadalom ma már rezignáltan veszi tudomásul, és a kialakult helyzetért senkit nem szándékszik még csak felelősségre vonni sem.?
Igaz, a helyzet 2011 óta változni látszik. Az amerikaiak kétharmada ma már abban is kételkedik, hogy az Egyesült Államokban valódi demokrácia lenne. ?Az igazi demokrácia ugyanis ? véli Stiglitz ? nem csak a négyévenkénti választásokon való részvételhez való jogot jelenti. Maguknak a választható alternatíváknak is valóságosaknak kell lenniük. S a politikusoknak a ciklusok végéig választóik akaratát kell megjeleníteniük. Ezzel szemben ? növekvő mértékben és főként az Amerikai Egyesült Államokban ? a rendszer mindinkább az ?egy dollár ? egy szavazat? és nem az ?egy személy ? egy szavazat? elvén alapul. Ahelyett tehát, hogy a politikai rendszer a piacok csődjét hárítaná el, csak súlyosbítja a helyzetet. [?] Egy olyan politikai rendszer azonban, melyben a gazdagok szavazatai többet nyomhatnak a latban az átlagemberénél, lehetőséget teremt arra, hogy a törvényeket, a jogi előírásokat ? és azok alkalmazását ? a hatalom birtokosai saját szájuk íze szerint alakíthassák, hogy a törvények ily módon az átlagpolgár védelme helyett a vagyonosokat védelmezzék, s a gazdagokat ? a társadalom nagyobbik részének kárára ? még tovább gazdagítsák is.?
Románia a keleti korrupciót ezzel a vadkapitalizmussal ötvözve valóban félelmetes világot teremtett. A tiltakozások és az egész politikai osztály elutasításának ? alapvetően Stiglitz-i ? igénye azonban mindinkább arra utal, hogy nálunk is mozdul valami. A társadalom egy része mintha kezdene immár magára eszmélni. S ha ? amint Stiglitz véli ? a 2011 táján elkezdődött világtörténelmi folyamatok valóban a posztmodern társadalmak átalakulásához vezetnek, lehet esélyünk arra, hogy végre mi is tényleg megpróbálhassunk csatlakozni a megújult Nyugathoz.
Persze nem ma, nem is holnap, de holnapután mégiscsak igen?