Aranycipő

Az igazság az, hogy én mostanig csak gyermekkorom meséskönyveiben láttam aranycipőt. A napokban azonban egy hasonló lábbeli olyan közel került hozzám, hogy nem győztem csodálni, pedig már tisztes korral rendelkezett, hiszen egy fél évszázad is elrepült fölötte. Igen, mert ezt az arany futballcipőt a magyar focilegenda , Albert Flórián kapta az 1962-es chilei világbajnokság után, mivel a csoportjában a legtöbb gólt szerezte és az egykori csatár személyes tárgyainak és sport trófeáinak erdélyi körútján, Kolozsvár és Sepsiszentgyörgy után, most Csíkszeredába is eljutott. A magyar főkonzulátus által szervezett kiállításra nap mint nap olyan sokan kiváncsiak, hogy a sportrajongók, a magyar labdarúgás szebb korszakaira emlékezők, november közepéig csak szervezett csoportokban juthatnak be a diplomáciai képviseletre és igazán van amit látniuk, hiszen szinte évről-évre végigkövethető annak az 1941-ben született és négy esztendővel ezelőtt, hetvenéves korában, éppen 2011 október 31-én elhunyt Albert Flóriánnak az életútja, akit nemes egyszerűséggel már életében szurkolók és sporttársak egyaránt Császárnak neveztek. Kubatov Gábor, Flóri egykori csapatának, a Ferencvárosnak a jelenlegi elnöke kiállítás megnyító beszédében kiemelte, hogy azóta a labdarúgásban ugyancsak átalakultak az értékek és az idő kerekét aligha lehet visszafordítani. És valóban, gondoljuk csak el: annak idején azt tekintették igazi, vérbeli focistának, aki egész pályafutása során hű maradt klubjához, manapság viszont az a menő ? vagy inkább futó ? aki minél több, és lehetőleg más országok proficsapataiban rúgja a bőrt. De már ez is idejét múlt kifejezés, hiszen a mai színes, mutatós focilabdáknak, amelyekből egy-egy mérkőzésen több tucatnyit kivisznek a pályára, már semmi közük azokhoz az egykori, valóban bőrből összevarrt és bőrszíjjal befűzött játékszerekhez, mint ahogyan a mai színes focicipők is csupán abban hasonlítanak kopott, fekete elődjeikhez, hogy még vannak elrugaszkodást valamint gyors megállást biztosító stopnijaik és ezeket is lábon viselik. És a kapufák formájától kezdve a hálók szövéséig hány és hány módosítást hozott az idő, nem is beszélve a szabályzatról, a bírói stílusról és mindazokról az átalakulásokról, amelyek immár nem csupán egyszerű sportággá, hanem az egész világot átfogó, globális látvánnyá és korrupcióval teli, hatalmas üzletté tették a labdarúgást. És innen már nincsen visszatérés, talán ezért is olyan szívszorító és emberi visszatekinteni a szerény sportembereknek azokra a nemzedékeire, akik született tehetséggel és szenvedéllyel megáldva mindenekelőtt sportnak, nemes szenvedélynek, ha úgy tetszik igazi játéknak, és nem élet-halál harcnak tekintették mindazt, ami a pályán történt. Az Albert kiállításon az aranycipő, aranylabda és sok más érdekes látnivaló persze a magyar labdarúgásnak azokra a nagyszerű éveire is emlékeztet, amikor még nem azért kellett izgulni, hogy a válogatott selejtezők eredményeként bejut-e vagy sem egy huszonnégy csapatból álló Európa Bajnokságra, hanem az Angliával, Braziliával, Argentinával, a világ focinagyhatalmaival szembeni győzelem volt a tét. Amint a kiállításon valaki suttogta mellettem: szép volt és igaz is volt! Már csak ezért is érdemes emlékezni!