Magyarország rendszerváltás utáni első elnökének, a hét elején elhunyt Göncz Árpádnak a nevét nagyon sokszor leírták ezekben a napokban az erdélyi magyar sajtóban is, a bukaresti rádió hallgatói pedig éppen a tegnap követhették nyomon Ágoston Hugó bensőséges szavait arról a közéleti személyiségről, aki közvetlenségével, polgári, demokratikus elkötelezettségével mindvégig nem a hatalmat akaró, hanem a közember, egy emberséges társadalom szolgálatában álló politikus jelképévé vált.
Mai jegyzetemben én is szeretnék megosztani a hallgatókkal egy olyan személyes élményt, amely úgy gondolom, hogy jellemző volt Göncz Árpádra, egy olyan emléket, amelyet soha nem feledek. 1997 májusában Magyarország akkori első embere Emil Constantinescu elnök meghívására érkezett Bukarestbe, ahol felszólalt a román parlamentben, majd felavatta Nagy Imrének és társainak snagovi emlékművét. Ezt követően Marosvásárhely szerepelt a látogatás programjában és az akkor még csúcson járó Csíki Televízió főszerkesztőjeként úgy gondoltam, hogy jó, ha mi is első kézből tudósítunk erről a nem mindennapi eseményről. Bármiféle előzetes sajtóakkreditáció nélkül, csak a saját igazolványainkba kapaszkodva fel is mentünk Marosvásárhelyre, majdhogynem akkor értünk oda, amikor a hivatalos gépkocsisor már befordult a főtérre. Operatőr kollégámat ott hagytam filmezni, jómagam pedig igyekeztem egyre közelebb kerülni a helyszínhez, a biztonságiak többszörös kordonján keresztül vágva azt emlegettem, hogy a szenátori irodába igyekszem, így végül is bejutottam a városházára. Az épület folyosóin sehol egy árva lélek és éppen az ajtókat nézegettem, amikor meghallottam, hogy nyílik a kapu és ki mást láttam feljönni a főlépcsőn, mint a mosolygós Göncz Árpádot, aki látván, hogy sehol senki, elindult felém. Isten hozta elnök úr ? nyújtottam feléje a kezem, amit ő megszorított majd a szemembe nézett és azt mondta: ?olyan jó, hogy itt lehetek Vásárhelyen.? Több szót már nem is tudtunk váltani, mert utolérte a kisérete, majd Emil Constantinescu elnök, és mindketten udvariassági látogatást tettek a megye akkori prefektusánál, aki immár évek óta Marosvásárhely polgármestere. Jól emlékszem arra is, hogy milyen felszabadult öröm áradt szét a főtéren, amikor később a két elnök a magyar-román történelmi megbékélésről beszélt, mindketten kiemelve, hogy túl kell tenni magunkat a múlt sérelmein és a közös európai jövő lesz az, amely meghozza számunkra a szebb napokat. De talán a beszédeknél is sokatmondóbb volt, hogy a hallgatóság, a marosvásárhelyiek nem álldogáltak külön román és magyar tömbökben a főtéren, hanem egymással románul vagy magyarul beszélgetve, valóban úgy érezték, hogy évekkel a már jól ismert, már-már polgárháborúba hajló események után megtörtént a csoda. Azóta eltelt tizennyolc esztendő és mint oly sok minden a rendszerváltás után, sajnos ez a csodahangulat is tovatűnt. A párhuzamos világok, az egymás iránti közömbösség maradt helyette és valamiféle politikai csatahangulat, hogy ki foglalja vissza, vagy ki tartja meg a várost. Én úgy gondolom, talán mégiscsak a Göncz Árpád és Emil Constantinescu, az értelmiségi politikusok kijelölte történelmi megbékélés útja lehetett volna a jó tanácsadó. Csakhát úgy tűnik: a politika nem értelmiségieknek való vidék.