Németország a Wilkommenskultur, magyarán egyfajta üdvözléskultúra lázában ég. A Willkommen-t ugyan magyarra ?Isten hozott!?-ként is lehet fordítani, de az már rögtön zavart okozhat, hiszen máris felvetődhet a kínos kérdés, hogy kinek az istene? S a választ követően egyáltalán nem bizonyos, hogy továbbra is kivétel nélkül szívesen látjuk egymást.
De nem csak németek és arabok közt támadhatnak félreértések és ingerültségek. A menekültkérdésben a két nagy európai állam, a német és az angol polgárai sem érthetnek egyet. Miközben a német média kommentátorainak keble a német nagylelkűségtől dagadozik, és szívesen láttatják önmagukat az emberszeretet és a rokonszenvesség pózaiban, az angol sajtó kommentátorainak többsége kifejezett ellenszenvvel szemléli a spektákulumot. Minderről a Frankfurter Allgemeine Zeitung londoni tudósítója, Jochen Buchsteiner is részletesen beszámol. A német olvasót valószínűleg hideg zuhanyként éri a The Spectator című angol lap első oldalas ? Merkel tragikus tévedése címet viselő ? karikatúrájának buchsteineri leírása. A karikatúra ugyanis a német zászlóba öltözött Angela Merkelt egy kőszirten ülve, hárfával a kezében ábrázolja, amint épp csábénekétől megbabonázott menekülteket nyelnek el tenger habjai. A rajz nyilvánvalóan Heinrich Heine Loreley című balladájára utal. Angela Merkel ?bűnösségét? az angol olvasó szemében az is nyilvánvalóvá teszi, hogy az angolok is hajlandóak befogadni 20 000 menekültet, de azokat a menekülttáborokban válogatják össze, és maguk szállítják biztonságosan Angliába.
A FAZ cikkírója azt is német polgártársai tudomására hozza, hogy az angol BBC a magyar határ ostromát is merőben más színben tüntette fel, mint a német állami televízió, az ARD. Az angol adó az eseményeket tényszerűen mutatta be, az angol nézők láthatták, amint a kommentátor által is migránsoknak nevezett fiatalok a határt védő rendőröket kövekkel és betondarabokkal dobálják, majd a kapu áttörését követően magyar területre hatolnak be. Az ARD-ből ezek a jelenetek kimaradtak, a német adó csupán a vízágyút és a könnygázgránátok elől menekülő nőket és gyerekeket láttatta. A nézők azt sem láthatták, hogy a gránátokat, hiszen az ostrom folytatásához meg kellett szabadulniuk tőlük, maguk az ostromlók dobálták a nők és gyerekek közé). Az angol kommentátor egyértelműen a határok védelméről beszélt, és (nyilván abban a hitben, hogy a kontinens államainak nézői is ugyanazokat a képsorokat látják) úgy vélte, hogy a migránsok ezekkel az akciókkal Európában aligha szerezhetnek ?újabb barátokat?.
Anthony Glees politológus Németországot olyan hippy-államként jellemezte, mely puszta érzelmektől vezettetve szolgáltatja ki nyugat-balkáni, magyar és osztrák partnereit a migránsáradatnak. Ez a magatartás, állította, a németeket Európában nem szinpatikusabbakká, hanem éppenséggel ellenszenvesebbekké teheti.
Egy másik kommentátor, Melanie Philips szintén úgy vélekedett, hogy ?Ha a liberális elitek azokat az embereket, akik kultúrájukat szeretnék megvédelmezni, cserbenhagyják, sőt nácik gyanánt bélyegzik meg, voltaképpen maguk kergetik őket az igazi rasszisták és fasiszták karjaiba.?
A Willkommenskulturt számos kommentátor ?erkölcsi rongyrázásnak? minősíti. Tim Montgomery pedig Németországot Európa morális fegyőrének nevezi, aki saját nézeteit a demokrácia alapelveinek semmibevételével akarja ráerőltetni a kontinens más államaira.
De nem csak az angol sajtó berzenkedik a német törekvések ellen. A volt Németországi lengyel nagykövet, Janusz Reiter is arra figyelmeztet, hogy a menekültügyben Németországnak sürgősen vissza kell fognia extatikus érzelmeit. Már csak azért is, mert a német döntések, (melyeket ? amint az kancellárasszony népszerűségének csökkenése is jelezi ? ma már a német állampolgárok legalább fele is elutasítani látszik) nem csak Németországra, de az európai államok közösségére is hatással vannak.
A bevándorlók és menekültek iránti lelkesedés valóban szép és tiszteletreméltó vonás, tehetjük hozzá. Még akkor is, ha a dologba (érthető módon) a németek második világháborús frusztrációi, illetve menekült élményei is belejátszanak, hiszen ország-világ előtt szeretnék megmutatni, hogy ők nem csupán azokra a gonosztettekre képesek, melyeket a háború utáni években folytonosan a fejükre olvastak, hanem nemes emberbaráti gesztusokra is.
A probléma az, hogy a dolog bizonyosan nem lesz egyszerű. Anita Heise, az egyik frankfurti segélyszervezet közismert önkéntese sem véletlenül figyelmeztet ? szintén a FAZ hasábjain ?, hogy a segélyszervezetek tagjainak hatalmas türelemre és frusztrációkkal szembeni toleranciára lesz szükségük. S a volt lengyel nagykövet is jelzi, hogy a fennkölt érzelmek a hétköznapokban hamar megkopnak, a lelkesedés nem fog örökké tartani?
Az azonban ? angol, lengyel, cseh, szlovák, magyar kételyek ide vagy oda ? továbbra is tény, hogy távlatilag Európa minden állama bevándorlókra szorul. Akkor is migránsokat kellene fogadnia, ha a háborús zónákban sikerült volna békét teremteni. Vagy megtanulunk a ? mienktől eltérő kultúrkörökből érkező ? közösségekkel harmonikusan együtt élni, vagy a társadalmaink családhoz és szexualitáshoz való viszonyát alakítjuk át. Ellenkező esetben gazdasági-társadalmi rendszereink összeomlanak. A harmonikus együttélés azonban a kisebbségi kérdés megoldásának jelenlegi standardjai szerint ugyanolyan illúzió, mint a családi közösségek státusának revideálása.
E pillanatban mindkettő leküzdhetetlennek tűnő ideológiai akadályokba ütközik. Ismételten le kell szögeznem azt, amit maholnap két évtizede folyamatosan ismétlek, vagyis hogy a kisebbségi kérdés méltányos rendezése nélkül az emberiség vesztébe rohan.
Az elavult asszimilációs technikák nem kevésbé veszélyesek, mint az üvegházhatás.