Gyermekszáj

A rövid és tömör angol rap szó az idősebb nemzedékeknek nem sokat mond, a fiatalok azonban nyilvánvalóan tudják, hogy miről van szó. Olyan zenéről, amely nem túlságosan dallamos, inkább, monoton, egyhangú, viszont a pattogó stílusban elmondott szövegek tele vannak úgymond lázongó életérzéssel, társadalombírálattal. Nos, az utóbbi napokban bejárta a világsajtót, még pontosabban a világhálót, egy olyan videórészlet, amelyen interjút készítenek Németország egyik igen neves, harmincnégy éves, iráni származású rapénekesével. Amint anyagfelvétel közben, az egyik utcasarkon, a riporter az énekest faggatta, megjelent egy négy esztendős német kisfiú is, akitől a rapper megkérdezte: kis barátom, nálatok az óvodában vannak külföldiek? Mire a kisfiú szép, kerek mondatban, rövid gondolkodás után, így válaszolt: nálunk az óvodában csak gyermekek vannak. A felnőttek társadalmától eltérően a négy éves kisfiúról aligha mondható el, hogy liberális, baloldali, szabadkőműves, nemzetek fölötti, a multi- vagy éppen az interkultúra híve, ugyanakkor nehezen képzelhető el, hogy valamiféle Brüsszelből vagy Washingtonból irányított világ-összeesküvőknek lenne a játékszere, ezért higyjük el neki: a szívéből beszélt. Olyan ártatlanul és őszintén, ahogyan csak a kis gyermekek tudnak: igen, a mi óvodánkban csak gyermekek vannak. És úgy gondolom, manapság, amikor reggeltől-estig egyebet sem hallunk, minthogy napjaink népesség mozgásaiban kitől, mitől és miért kell félni, akkor nem szabadna felednünk ennek a kis srácnak a szavait: igen, itt, a felnőttek házaiban, hivatalaiban, intézményeiben, utcáin és terein, mindenütt-mindenhol valamennyien emberek vagyunk. És nekünk itt Romániában, Erdélyben, ahol a másság, az egymás mellett élés a mindennapok valósága, migrációs folyamatok nélkül is bőven lenne alkalmunk arra, hogy a ?valamennyien emberek vagyunk? igazságát ápoljuk, erősítsük magunkban és nem csupán a nagy szavakban, hanem a hétköznapok apró kis rezdüléseiben is. Megyek az utcán, megállít egyik ismerősőm és rámutat a három gyermekével caplató fiatal cigányasszonyra: na nézd meg, már ennek is mobiltelefonja van, egyfolytában beszél! Miért ne lehetne és miért ne beszélne? ? kérdem tőle, hiszen mindenki más ugyanígy tereferél, rohan vagy sétál az utcán, nyomogatja a gombokat, símogatja az üveglapot, fényképez, nézegeti az eredményt, miért kellenne azt gondolnunk, hogy a társadalom egy részének az újkor, más részének pedig kizárólag az őskor lehet az osztályrésze? Igen gyakran nem vesszük észre, hogy tele vagyunk hétköznapi előitéletekkel a más kinézetelűekkel, a más nyelvet beszélőkkel szemben és nem tartjuk természetesnek, hogy a felszín alatt a másik is éppen olyan ember, mint mi. Persze, nem vagyunk egyformák, de emberi létünkben, vágyainkban, érzelmeinkben nagyon is egyenrangúak vagyunk, még akkor is, ha egyikünk négykerék meghajtású csillogó-villogó luxusautóra, másikunk pedig csupán egy ütött- kopott kerékpárra vágyik. Ezek a hetek, ezek a hónapok különösképpen alkalmasak arra, hogy erősítsék bennünk az előitéleteket, hogy felszítsák bennünk az indulatokat és úgy gondolom, leginkább ilyenkor kell mindennek ellenállnunk és megmutatnunk, hogy igenis nem politikusi szavak vezérelte automaták, hanem önálló gondolkodásra képes emberek vagyunk.