Szárhegytől Bálványosig

Habent sua fata libelli. A könyveknek is meg van a maguk sorsa , de a művésztelepeknek is. Ez jutott eszembe, amikor a napokban átutaztam Gyergyószárhegyen és a Lázár kastély főkapuján lógó lakat egyértelművé tette: a töredéknyi jogokkal rendelkező különböző tulajdonosok, az örökösök, a leszármazottak, még mindig nem tudtak megegyezni, nem tudják egymást kivásárolni, így egyszerűen nincs akivel tárgyalni. Alighanem a polgármesteri hivatal, a faluközösség, a megyei tanács, az állami műemlékvédő hivatal az elkövetkező években karbatett kézzel nézi majd, hogyan pusztul a bezárt kastély állaga; miként veszíti el nem csupán történelemre, hanem művészetekre is alapozódó turisztikai vonzerejét. Hallgatóinkat emlékeztetem, hogy 1989 előtt Zöld Lajos, egykori újságíró kollégám kezdeményezésére Szárhegy jelentette az első olyan művésztelepet Erdélyben, amely nem egyetlen képzőművészeti műfaj alkotóit hívta meg falai közé, hanem szélesre tárta kapuit a festők, grafikusok, szobrászok, sőt más műfajok művelői előtt. Évtizedek munkája nyomán olyan tekintélyes anyag gyűlt itt össze, amely napjainkban is a legnagyobb kortárs erdélyi gyűjteménynek számít, de amelyet a kastélyviták miatt kénytelen voltak összecsomagolni és valamiképpen – nem mindig a legmegfelelőbb körülmények között ? tárolni, illetve menteni a menthetőt, legalább részletekben kiállítani. De hogyha Szárhegy be is csukta a kapuit, talán a művészet örök megújulásának a jegyében egy másik erdélyi helyszín, a tőle mintegy száz kilométerre fekvő Bálványos immár több mint fél évtizede kinyította és igen érdekes: ha kisebb méretekben is, de ugyanazt az utat követi. A megújult és jelentős turisztikai központtá átalakuló szálló tulajdonosai ezúttal tiszta tulajdonjogokkal, napjaink piacgazdasági feltételek között, mutatnak példát arra, hogyan lehet pártolni, támogatni továbbra is szűkebb pátriánkban a képzőművészetet, hogyan lehet segíteni azt az értékteremtő alkotómunkát, amely szavakon innen és túl mindig az erdélyiség legfontosabb jellemzője volt és marad. Igen érdekes, hogy Bálványoson 2010-ől kezdődően, évről-évre, leginkább azok a képzőművészek gyűltek össze, akik egykor, persze jóval fiatalabban, a szárhegyi alkotótábort elindították, vagy több évtized alatt a vendégei voltak. A hatodik bálványosi művésztelep napokban megtartott és egész nyáron át látogatható zárókiállítása, illetve a szintén megtekinthető fél évtizedes gyűjtemény így olyan egyéniségek találkozóhelyévé vált, akik mögött ismert és elismert munkásság, közösségi érzékenység és szolgáltattétel, a művészet egyetemes értékei iránti alázat áll. Azt hiszem, nyugodtan fogalmazhatok így: aki ezekben a napokban-hetekben Bálványosra látogat, a kortárs erdélyi képzőművészet klasszikusainak az alkotásaival találkozik. Jakobovits Miklós, Gaál András, Márton Árpád, Bardócz Lajos, Bartos Jenő, Kádár Tibor, a Kosztándi és a Deák művészházaspár, a Vetró művészcsalád – íme csupán néhány név azok közül, akik Bálványoson is folytatták a szárhegyi hagyományokat és akiknek a munkáit megtekinteni igazi élmény. Persze, az odavezető út akár Bükszádról, akár Torjáról nem éppen csodás, de mindazoknak, akik amúgyis célul tűzték ki a Szent-Anna tó felkeresését, megéri ez a kis kitérő, mert felejthetetlen látnivalóval gazdagodnak. És közben azt is szemügyre vehetik: a hagyományos és korszerű építészet ötvöződésével hogyan újult meg a szálló, illetve uniós pályázat segítségével miként bővíti turisztikai szolgáltatásait, hogy Bálványosnak ne csupán sokat emlegetett múltja, hanem jelene és jövője is legyen.