MÚRE – 25

Az újságírók általában nem szoktak önmagukról írni, hiszen a körülöttük levő világ olyan sokszínű és olyannyira gyorsan változó, hogy óráról-órára, sőt mondhatni, akár percről-percre kínálja az újabb meg újabb eseményeket, vagy összefüggéseik feltárását igénylő elemzéseket. Ezért kérem, nézzék el most nekem a hallgatók, hogy médiamunkásokról, pontosabban hazai magyar újságírókról beszélek, hiszen mintegy fél óra múlva, délután négy órakor kezdődik Csíkszeredában, a Sapientia Egyetem nagy aulájában, a MÚRE, azaz a Magyar Újságírók Románia Egyesületének ünnepi, jubileumi ülése a szervezet megalakulásának 25. évfordulója alkalmából. Igen érdekes, hogy a negyedszázaddal ezelőtti alakuló ülést ugyanitt tartották, csakhogy akkor még az Erdélyi Magyar Tudomány Egyetem jelenlegi épülete Hargita szállóként működött. Néhány sör ? persze nem üveg, hanem láda ? társaságában ott voltam jómagam is azon újságírók között, akik az egyesületet Hecser Zoltán csíkszeredai gazdasági szerkesztő kezdeményezésére elindították. És persze nem véletlenül választottuk meg éppen őt az első elnöknek, hiszen a kilencvenes évek elején a sajtó legnagyobb gondját immár nem a szólásszabadság hiánya, a cenzúra jelenléte és a pártirányítás jelentette, hanem a papírhiány. A diktatúra összeomlása ugyanis olyan sajtórobbanást hozott magával, hogy Bukaresttől Nagybányáig és Marosvásárhelytől Temesvárig, Szilágysomlyótól Maroshévízig mindenki lapot akart kiadni, szerkeszteni és a papíripar egész egyszerűen nem tudott lépést tartani a megnövekedett kereslettel. Akkor alakították ki a papír kvóták, ha úgy tetszik, a papír fejadagok rendszerét és megkezdődött egyrészt a szerkesztőségek magánosítása, másrészt pedig az addigi, központosított sajtóterjesztési rendszerek is bomlásnak indultak. A változások azonban nem csupán az újságokat érintették, hiszen újra kezdtek sugározni az addig beszüntetett, hazai magyar nyelvű rádióadók, a bukaresti televízió magyar adása Boros Zoltán irányítása alatt nézettségi, a bukaresti rádió magyar adása Mag Péter kommentárjaival pedig hallgatottsági csúcsokat döntött és nemsokára megjelentek a romániai kereskedelmi tévé- és rádióállomások is. Amint visszagondolok a legelső beszélgetésekre, a tapogatozó önszerveződési kisérletekre, úgy emlékszem, hogy a sajtó etikától kezdve a függetlenség megőrzéséig és a fiatal újságíró nemzedékek kineveléséig mindenről esett szó, egy olyan változást kivéve, amelyről a jóval előttünk járó Nyugaton is csak sejtettek valamit. Hogy az újságírást alapjaiban nem a számítógépek munkaeszközként való bevonulása, még csak nem is az addigi ólomalapú nyomdagépek kivonulása változtatja meg, hanem az addig ismeretlen világháló. Igen, az internet, amely lehetővé teszi, hogy bárki, bármikor nem csupán tartalom felhasználó, hanem tartalom gyártó is legyen, kezdetben csak szöveggel, ma viszont már hanggal, képpel és mozgóképpel egyaránt. Ez a közösségi médiának nevezett jelenség nem csupán a papírt állította háttérbe a különböző méretű képernyőkkel szemben, hanem alaposan befűtött a hagyományos újságírói szakmának is. Romániai magyar újságírónak lenni, a média társadalmi és közösségi feladataira figyelni, a függetlenségi vágyálmokra, az információ tisztaságára, az elemzések logikájára, a magyar nyelv értékeire vigyázni, és nem mellesleg a szakmából megélni, manapság jóval nehezebb, mint huszonöt esztendővel ezelőtt. A Magyar Újságírók Románia Egyesülete ma délután még ünnepel, holnap azonban már tanácskozik és tervez. Nincs és nem lesz könnyű dolga sem neki, sem tagjainak az elkövetkező negyedszázadban.